Bár viszonylag sok könyvet olvasok évente, ezek közül alig 10% származik magyar szerzőktől, és ha mégis ilyet olvasok, akkor is inkább régebbieket veszek kézbe (Gárdonyi Géza, Szabó Magda, Fehér Klára, stb.), a kortárs szerzők közül pedig szinte csak a költőket tudom befogadni, az írókkal borzasztó kritikus vagyok. Rubin Eszternek tehát nem volt velem egyszerű dolga, és valóban nem nyűgözött le annyira rövidke regénye, de mégis sajnálnám, ha kimaradt volna az életemből a Barhesz.

A barhesz a zsidó konyha péksüteménye, kelt fonott kalács. A történet úgy fonódik össze, mint a barhesz fonatai: az elbeszélő Virág, aki zsidó nagymamái régi, titkos receptjeiből főz, hullámzik jelen és múlt, a családja, és felmenői élete közt, közben a saját életének tragédiája is lassan körvonalazódik előttünk. Virág az egész regényen át fűszerez, gyúr, kavar; ételeibe belesüti minden bánatát, szeretetét, és úgy érzi, hogy a régi családi recepteken át az ősei is megelevenednek mellette.

Több száz recept jelenik meg a könyvben, és emiatt abszolút rá lehet aggatni a gasztroregény címkét. Bár értettem, miért jelenik meg szinte minden oldalon valamilyen recept, egy idő után bele is fáradtam, és éhes is lettem. Voltak ismerős ételek, de főleg a zsidó konyhába enged bepillantást, emiatt ez a rész is sokaknak érdekes lehet. Nekem emiatt az volt, bepillantást nyertem egy idegen kultúrkörbe, köszönhetően a recepteknek, idegen szavaknak, félmondatoknak, de minden sütemény, sült hús, tészta, torta hosszas taglalása elvonta a lényeget a történetről.

Ahol szintén akadtak problémák. Eléggé rá kell hangolódni, hogy élvezni lehessen, hogy egyszer karácsonyra készül Virág és huszonnyolc bejglit süt a nő ismerőseivel, aztán előkerül, hogy maradt ki az iskolából, átnyargal a nagyszülei megismerkedésére és pár sorral később a szerelmének süt tortát sok mákkal és meggyel. Egyszer gyerek egy nyári táborban, máskor meg meghatódó anya. A történetekhez kapcsolódó érzelmek is ugyanilyen gyorsan váltakoznak, Virág szomorúsága és egy vicces anekdota közt semmi átmenet nincs. Mindezek olyan stílusban, mintha a gondolatait írná le az ember, át se gondolva a megfogalmazást. Ebből a szempontból kicsit hiányolom a megfelelő szerkesztést, mert nem a zsenialitás vagy a természetesség süt belőle, hanem az, hogy az írónő mindent leírt, ami eszébe jutott, aztán senki sem mert szólni neki, hogy itt-ott húzni kellene, vagy átfogalmazni. Kicsit úgy éreztem, hogy ez hangoskönyvként működne talán a legjobban, mert ott a hang át tudja adni azokat az átmeneteket, hangsúlyokat, amelyeket ezek a rövid fejezetek, tőmondatok nem tudtak. Maga a fő történet egyébként elég egyszerű, de nem mondanám rossznak, a barhesz szimbolikája különösen tetszett. Ami miatt a borítóra is mindenképp ki kell térnem, mert telitalálat, hihetetlen, mennyire át tudja adni a mondanivalót, pedig első ránézésre még az eredeti első kiadás (Ulpius-ház, 2012) tetszett jobban.

Rubin Eszternek egyébként ez az első könyve, a hétköznapi életben lakberendező, blogger, és akire ráismerhetünk Virág alakjában.

Minden országnak meg van a maga irodalma a zsidóságról (és főként ugye a holokausztról), magyar szerzőtől eddig Gárdos Péter: Hajnali láza volt az egyetlen, ami szerintem jól tudta megközelíteni a témát, és szerencsére nem csak én gondolom így: film is készült belőle és a 3. kiadását is megérte. Rubin Eszter teljesen más stílusú, mondanivalójú írása mégis passzol a Hajnali lázhoz. Kíváncsi vagyok, mi fog még az évek alatt csatlakozni hozzájuk; talán-talán Rubin Eszter tollából fog az is megszületni (csak hagyja a recepteket).

A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.