Köbli Norbert hazánk egyik legismertebb forgatókönyvírója, talán az egyetlen, akinek a neve már önmagában garancia a minőségre, ha feltűnik egy stáblistán. Ami nem csak azért impozáns, mert szinte csak tévéfilmeken keresztül érte el ezt a státuszt, de a Félvilág díjai révén kevés nemzetközileg is elismert írónk közé tartozik. Most pedig újabb megtiszteltetésben részesült: a CineFest zsűrijének lehetett a tagja – ami egyben egy érdekes visszatérés volt első szakmájához. Ennek kapcsán beszélgettem vele zsűrizésről, a magyar filmes képzésről és a hazai alkotók nemzetközi lehetőségeiről.

Dolgoztál filmkritikusként, újságíróként, ehhez képest milyen újra filmeket értékelni zsűriként? Mennyire nézed kritikusként és mennyire alkotóként a filmeket?

Itt Miskolcon már film közben fogalmazom magamban a filmkritikát, mert a zsűritársaimnak gyakorlatilag egyperces filmkritikákat kell előadnom a megbeszéléseken. Egyébként jobb filmkritikus lettem attól, hogy filmalkotó vagyok. Minden filmkritikust csak bátorítani tudok, hogy járjanak filmforgatásra, ismerjék meg az egyes munkafeladatokat, részfolyamatokat; ki mit csinál a stábban, kinek mi a felelőssége. Ez a háttértudás gazdagabb filmélményt nyújt, olyan részletekre is oda tudsz figyelni, amikre laikusként nem. Sokszor kérdezik tőlem, tudok-e még őszintén élvezni egy filmet, tudok-e elvonatkoztatni attól, hogy most hol a lámpa, hol a kamera. De ha jó a film, akkor el tudok. Egy filmkritikusnak is ugyanolyan nehéz megtartania a lelkesedését a hosszú évek alatt, mint egy filmkészítőnek. De ha jó a film, akkor a lelkesedés nem vész el.

Nemcsak filmkritikusként, hanem fordítóként is dolgoztál Syd Field és Egri Lajos forgatókönyvírással kapcsolatos könyvein, illetve a Content Lab & Factory programjában is részt vettél mentorként.   Mondhatjuk, hogy fontos neked, hogy tovább add a tudást?  Vannak ezzel kapcsolatban terveid, illetve mi a véleményed a jelenlegi magyar forgatókönyvíró-rendező képzésről?

Szeretném továbbadni a tudást, sokat gondolkozom azon, hogy hogyan is lehetne jól. Azt gondolom, hogy nem a legmegfelelőbb módszer egy osztály elé kiállni és elméleti órát tartani. A gyakorlati oktatásban hiszek, ez „egy tanár - egy diák” helyzetet feltételez. A világ minden területén az oktatásban ez lenne a szerencsés, csak ugye a tömegoktatás miatt beszorítanak 400 hallgatót egy terembe, és akkor egy tanár előadja nekik, hogy elméletileg mit kell tudni. Én autodidakta vagyok, viszont annyiban jó lett volna, ha valaki tanít engem, hogy egy rendszerezett tudást kaptam volna, és így hamarabb jutottam volna el oda, ahová végül magamtól is eljutottam. Nem bánom igazából, hogy magamat tanítottam, de ha valaki hatékonyabb akar lenni, vagy nincs ideje, akkor érdemes tanárhoz fordulni.

Rövidfilmekről kevés szó esik az oktatásban, lehet esetleg azt is tanítani, hogy hogyan kell rövidfilmet írni?

Persze. Ha van egy filmötleted, akkor azt kell tudnod jól felmérni, hogy az mire elég. Mi lesz belőle? Egy kisfilm, vagy egy ötven perces tévéjáték, vagy egy másfél órás nagyjátékfilm, vagy egy nyolc részes tévésorozat. Ha ezt a döntést helyesen hozod meg, akkor óriási szívességet teszel magadnak, meg a közönségnek, mert akkor nem kell egy kisfilmet nagyjátékfilmmé felhúzni, és nem kell egy 10 részes sorozatot belezsúfolni egy nagyjátékfilmbe. Vannak ötletek, amelyek egy csattanóra épülnek fel, vagy egy hangulatra, azokat kisfilmben kell megcsinálni.

Egyébként a Content Lab-et többek között azért is hoztam fel, mert az volt a célja, hogy egész Közép-Európába fejlesszen forgatókönyveket Magyarországról. Ez mennyire megvalósítható? Egyáltalán van-e erre igény itthon?

Ez egy kicsi ország, kevés nyersanyaggal, a tudásunk viszont exportálható. Izrael tudja exportálni a kulturális tartalmait (számos izraeli sorozatremake-et látunk a Homelandtől a Társas játékig), az Aranyélet egy finn export, a Válótársak egy holland export, azaz Magyarországhoz hasonló kis országokból származnak. Otthon kipróbálnak egy formátumot, aztán eladják külföldre. De ehhez kell az, hogy otthon, tehát adott esetben a magyar piacon legyártódjon a sorozat, és ott sikeres legyen. Szerintem úgy nem lehet formátumot fejleszteni, ha nincs kipróbálva otthon, és bebizonyítva, hogy legalább nálunk működik. Csináljunk minél több magyar fejlesztést, próbáljuk ki a magyar piacon, legyen sikeres, és akkor utána kezdjük el árulni őket külföldre. De ez egy nagyon hosszú folyamat, és rettentő komolysággal kéne nekifeküdni. A tőke mindig konzervatív, nem szereti a nagy újdonságokat, meglepetéseket, olyan dolgot vesz a magyar tőke is (akár az HBO, akár az RTL Klub), ami már ki van próbálva. Úgyhogy nem csak külföldre nehéz eladni egy magyar formátumot, de Magyarországra is.

És ha egy olyan hipotetikus példát veszünk, hogy Madarász Isti a Hurkot angolul, egy-két B kategóriás angol színésszel forgatja le, ilyen produkciókkal tudnánk-e versenyezni a világpiacon?

Voltak erre kísérletek, de ahogy én látom, nem sikerültek. Nem sikerül a társadalmi közeget megteremteni, úgy tenni, mint ha az külföldön lenne, más társadalomban játszódna. Viszont ha a magyar társadalomban játszódik, akkor meg nagyon furcsa, hogy angolul beszélnek, és ez a magyar nézőnek is furcsa és a külföldi nézőnek is. Amikor egy amerikai, brit, ausztrál színész egymástól elütő akcentusait kell összehangolni, a magyar nézőnek fel sem tűnik a dolog, de akik miatt ez angolul forogna, azok csak röhögni fognak rajta. A B-kategóriából nem lehet így kijutni. Külföldön attól vagyunk érdekesek, hogy magyarok vagyunk.

És akkor ez azt jelenti – most a legutóbbi Oscar-nevezetteink tekintetében - inkább a Saul fia, mint a Tiszta szívvel, amiben talán kevesebb magyar jellegzetesség van?

Ha az államigazgatásban dolgoznék, és nekem kéne döntenem, akkor figyelembe vennék olyan szempontot, hogy „milyen magyar film kell?”, de abban, hogy én milyen filmeket írok, ezt nem veszem figyelembe. Az a lényeg, hogy én mint első közönség élvezzem azt a filmet. Nekem örömet okozzon azon dolgozni hónapokig, évekig. És az élet véges, rövid. Meg kell gondolni, hogy mire áldozok fel egy évet, és az olyan valami legyen, amit én kamaszkoromban vagy felnőttkoromban megnéztem volna a moziban, és tetszett volna. De amúgy azt látom itt a Cinefesten is, hogy minden nemzettől el van várva egyfajta közhely, hogy annak az országnak milyen az arculata, milyen a fesztiválfilmje. Országtól függetlenül is segíti egy adott film fesztiválszereplését, ha kevés párbeszéd van benne, és főleg a képi fogalmazásmódon van a hangsúly.

Forgatókönyvíróként nem frusztráló ez a szemlélet? Esetleg ezért írsz most inkább tévéfilmeket, mert ott jobban ki tudsz bontakozni?

Nem kell, hogy frusztráló legyen, hiszen a magyar film sokszínű. Mindenki csinálja a maga kis dolgát, a lényeg, hogy közben hűek maradjunk önmagunkhoz. Ne kezdjünk el csak azért másmilyen filmeket csinálni, mert azzal sikeresebbek lehetünk ebben vagy abban a közegben. Az olyan filmek mindig lebuknak, ahol a rendezők blöffölnek. Én azt mondom, legyen sokféle film, ne legyen ízlésdiktátum, ne legyen kötelezően valamilyen a magyar film. Amíg nekem hagyják, hogy azt csináljam, amit akarok, nekem mindegy, hogy az mozi vagy tévé, csak ne kelljen rossz kompromisszumokat kötni.

Szász Attila következő filmje, az Apró mesék, amelyet szintén te írsz, már mozifilm lesz. Ez azért valamilyen szinten visszajelzés volt a Félvilág meg A berni követ sikerére?

Szerintem igen. A Filmalapnál háromszor-négyszer akkora büdzséből dolgozhatnánk, mint eddig, mi pedig szeretnénk megmutatni, hogy milyen szuper dolgokat tudunk csinálni ekkora pénzből.

A Félvilág esetében is pont az volt a döbbenetes, hogy tévéfilmként vizuálisan sokkal erősebb volt, mint számos magyar mozifilm.

A laikusok azt gondolják, a filmforgatás során arra megy el a legtöbb pénz, hogy milyen díszlet van, vagy hány statiszta van, vagy hány CGI effekt van, pedig a legtöbb pénzbe az idő kerül. A Félvilágnál 19 napot forgattunk, most szeretnénk legalább kétszer ennyi időt szánni a felvételekre. Illetve szeretnénk a vásznon látványosan megjeleníteni 1945 Budapestjét, ami nem kis feladat.

Mennyire szól bele magába a forgatókönyvbe, hogy mik a lehetőségek? Mennyire lehet erre egyáltalán készülni, hogy „tévéfilmről van szó, tehát ez így és így kell megírnom”?

Olyan filmeket írok, amik megvalósíthatók. Vannak írók, akik éveket áldoznak arra, hogy a nándorfehérvári csatáról szóló forgatókönyvük megvalósuljon, én nem ilyen vagyok. A 2-3 milliárd forintos úgynevezett kurzusfilmekből, mint a Hídember vagy a Kincsem, 4-5 évente egy valósulhat meg. Tisztában vagyok vele, hogy erre nem lehet bazírozni. Ezért általában olyan filmeket írok, amik akár 100 millióból is megcsinálhatóak. Ez azt jelenti, hogy kevés helyszín, kevés szereplő, kevés az idő – annál jobbnak kell lennie az írásnak, tehát az én felelősségemet csak növeli – de annál jobban meg is tudom mutatni benne, ha jó vagyok.

Ez általában a független filmekre is igaz, de egy-két példát leszámítva Magyarországon nem igazán létezik függetlenfilmes szcéna. Szerinted elképzelhető-e, hogy valakik önerőből egy sikeres filmet készítsenek?

Úgy látom, szívességi alapon lehet filmet csinálni, ha van 3-4 milliód készpénzben. Az elsőfilmesek még kérhetnek szívességeket, de második filmnél már nehezen magyarázod meg, hogy ezt is 0 Ft-ból kell leforgatni. Mikor azt mondja Reisz Gábor, hogy a filmje (ami egyébként remek) 7 millióba került, akkor az a ténylegesen elköltött pénz, de ha mindenki reális gázsit kapott volna érte, akkor ránézésre a VAN egy 50 milliós film. Becsapós azt kommunikálni, hogy „Látjátok, lehet másfél millióból is filmet forgatni!”, mert egyszer lehet, de nem kérheted másodszor, hiszen a stábtagoknak is meg kell élniük valamiből.

(Köbli következő művei közül a Szürke senkik Kovács István rendezésében idén ősszel mutatkozik be a tévében, az Apró mesék, harmadik közös munkája Szász Attilával jelenleg az előkészítés fázisában van.)