Eleddig nem sok érdeklődést mutattam a mostanában rendkívül divatos újrafordítások iránt (pl. A dzsungel könyve, Szaturnuszi költemények, Isteni színjáték stb.), azonban abban a tizedmásodpercben felkaptam a fejem, amikor olvastam a neten, hogy újrafordították Sir Arthur Conan Doyle legelső Sherlock Holmes történetét, ami - csak a rend kedvéért - az 1887-es Beeton's Christmas Annualben jelent meg eredetileg. A bíborvörös dolgozószoba néven ismertük meg gyerekkorunkban, de hallgatott már A brixtoni rejtélyre és a Tanulmány vérvörösre is. Most pedig a Tanulmány vörösben felirat díszeleg a könyvecske elején, amelyet természetesen haladéktalanul beszereztem, és percnyi késedelem nélkül neki is kezdtem a történetnek. Nőiesen bevallom, nem hittem, hogy van létjogosultsága az új fordításnak, a klasszikus úgy jó, ahogy van, de kénytelen voltam felülvizsgálni ezt az álláspontomat, ugyanis úgy sikerült leporolni a nemes patinát a történetről, hogy egyrészt sikerült megőrizni Doyle szellemét, másrészt viszont a Sherlock tévésorozat dinamizmusát is sikerült becsempészni a sorok közé, a kettő együttese pedig egy rendkívül olvasmányos, ismerős, időnként mégis kicsit idegen szöveget eredményezett, Sikeresen vette a fordító, Szalai Judit az akadályt, modern köntöst tudott adni minden idők legzseniálisabb detektívjének úgy, hogy nem gyalázta meg Doyle örökbecsű sorait. Ne legyünk sznobok, adjunk nyugodtan egy esélyt a könyvnek!

Dr. Watson katonaorvos, aki az afganisztáni háború okozta traumákból gyógyulgat éppen, és mivel fogyóban van a pénze, lakótársat keres magának Londonban. Összefut egy régi ismerősével, aki bemutatja Sherlock Holmes-nak, aki szintén ugyanebben a cipőben jár. Mivel nem látnak egymásban semmi kivetnivalót, össze is költöznek a Baker Street 221B-ben. És mindjárt egy rejtélyes bűnügy kellős közepébe csöppennek...

Aki nálam nagyobb Sherlock Holmes-fan, az lop, csal és hazudik, de még én sem olvasom folyamatosan a klasszikus történeteket, úgyhogy szégyen ide, szégyen oda, bizony nem emlékeztem már minden részletre. Ráadásul a Sherlock tévésorozat zseniális első része annyira megkeverte a buksimban a történetet, hogy rá tudtam csodálkozni a könyvre, mint egykoron ifjabb éveimben, amikor még zseblámpával olvastam a takaró alatt először kedvenc karakterem első esetét. Jóleső élmény volt felidézni a nagy páros első találkozását, figyelemmel kísérni a mesterdektív lenyűgöző következtetéseit  amelyekből elsőre ugyanúgy nem ért semmit az olvasó, mint dr. Watson. Egy-két legendás mondat nagyon hiányzott ugyan, de a dinamikus fordításnak köszönhetően vitt magával a történet, így csak kevés hiányérzet maradt a végére. Nosztalgia nélkül nem lehet belekezdeni ebbe a könyvbe, de a modern köntös közelebb hozza az olvasókat mai világunkhoz, hiszen lássuk be, a viktoriánus kor (amelyet személy szerint gátlások nélkül imádok) már nagyon régen volt, a gyönyörűen megfogalmazott cirkalmas stílusnak ha nem is járt le az ideje, de egy kicsit már avíttas (ezt most abban az értelemben gondolom, hogy nekünk, akik ezt olvasták először, örökre ez marad az etalon, de aki most találkozik vele először, megriad az elsőre nehézkesnek tűnő klasszikus fordítástól), ideje volt lefúni róla egy kicsit a port.

Tökéletes bevezető történet, Doyle úgy mutatta be főhősét, hogy nem árult el róla mindent, sőt nagyon is kevés információt cseppegetett szegény rajongóknak a különc detektívtől, akik természetesen tűkön ülve várták a következő történeteket. Dr. Watson átlagossága abszolút mértékben kiegészítette Holmes zsenialitását, és nem mellesleg az ő nézőpontján keresztül rácsodálkozhattunk arra, hogy Sherlock szeme ott is lát mindent, ahol mások semmit sem. Hát igen, már az első kaland során elkezdődött a hype, mindent megtett az író, hogy beájuljunk a mesterdetektív különleges képességeitől, hiába rágja a szánkba őkelme, hogy ez bizony tudomány, nem csoda, hiszi a piszi, Sherlock zseniális agytekervényeinek senki sem érhet a nyomába.

Egyetlen gyenge pontja van a történetnek, a múlt felidézése, itt bizony megbicsaklott Doyle tolla, túl hosszú és időnként sajnos stílusidegen lett Lucy Ferrier és Jefferson Hope tragikus szerelmének története, kevesebb sokkal több lett volna. Megtörik a nyomozás dinamikája, kiesünk a ritmusból, amelyhez kicsit nehezen találunk vissza, de aztán amikor visszatérünk a jelenbe, a lezárás már Holmes-osan frappáns, és természetesen az ámuló-bámuló Watsonnal együtt mi is megtudjuk, hogyan is következtette ki kedvenc mesterdetektívünk a rendelkezésre álló apró részletekből a megoldást a rejtélyekre, úgy, ahogyan csak ő tudja.

Az első felvonásban lettek kőbe vésve azok a sablonok, amelyeket azóta is mindig elvárunk egy klasszikus Sherlock Holmes történettől (semmi nyom, aztán jön a nyomozó, és a legkisebb információmorzsából is ki tudja hámozni, mi történt, Watson és vele együtt senki sem ért semmit, aztán jól megmagyarázza nekünk, hogy mit nem vettünk észre az események során stb.), és amelyek nélkül elképzelhetetlen egy vérbeli klasszikus Doyle - nyomozás. Új fejezet nyílott ezzel a történettel a krimi történetében, színre lépett a mesterdetektív, akiről rajongói szívem hittel vallja, hogy máig nem született nála érdekesebb és izgalmasabb karakter a műfajban (trekkie-ként pedig pontosan azért volt mindig is Spock a kedvencem a klasszikus legénységből, mert nagyon hasonlított Sherlock Holmes-ra, aki mint tudjuk az egyik őse volt a vulkániaknak). Az új fordítás remek ürügy arra, hogy felelevenítsük régi kedvencünket, mert Sherlcok nélkül lehet élni, csak nem érdemes!

9/10