Eduardo Sacheri neve sokaknak ismerős lehet, mivel az Oscar díjas Szemekbe zárt titkok (Legjobb idegen nyelvű film, 2010) az ő regényéből készült. A brilliáns bűnügyi krimi bátran ajánlott mind filmben, mind könyvben. Az Ilyen a boldogság a maga 200 oldalában sokkal egyszerűbb dolgokról szól ugyan, de csak örülni tudok annak, hogy az argentin szépirodalom e szelete eljutott hozzánk is.
A 14 éves Sofia az édesanyja halála után ad magának egy utolsó esélyt, és elutazik, hogy megkeresse az apját. Lucas természetesen igencsak meglepődik, mikor egy kamaszlányt talál az ajtajában, akitől megtudja, hogy régi szerelme halott és van egy közös lányuk. Az első döbbenet után úgy dönt, hogy magához veszi Sofiát, lassacskán megismerik egymást, és erős kötődés szövődik közöttük. Az első együtt töltött hónapjaikról szól a regény.

A könyv elbeszélője Sofia, aki a kamaszok öntudatosságával nézi a világot, mindenről meg van a véleménye, és legtöbbször valóban éleslátónak bizonyul; az olvasó pedig eltöprenghet rajta, vajon mitől lett ilyen hamar felnőtt egy gyerek. Vele szemben Lucas sokszor hallgatag és az utolsó oldalakig megtartja a három lépés távolságot tőlünk, olvasóktól is. Emiatt is tele van rejtéllyel. Sikeres író, aki miután Sofia anyja kiadta az útját, szerelmi bánatát könyvírásba fojtotta, és az elkészült regény hatalmas szenzáció lett. Azonban nem ontotta magából a regényeket, egyetlen még megírt művével pedig jelentkezett egy nemzetközi irodalmi pályázatra, amelynek épp az eredményét várja, mikor Sofia felbukkan az életében. Kettősüket Lucas felesége egészíti ki, akinek önzősége és Lucas engedékenysége tartotta fenn a házasságuk egyensúlyát éveken át. Ami nyilván megborul egy harmadik tényező felbukkanásával.

Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy miért is tetszett ez a könyv, azon kívül, hogy jó volt olvasni. A történet ugyan tartogatott meglepetéseket az utolsó fejezetre is, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy tele volt izgalmakkal, mert nem volt. Csendesen hömpölygött, ráérősen és szépen, két olyan karaktert mozgatva, akiket könnyű szeretni. Szerencsére nem azért, mert olyan kétdimenziós, pofonegyszerű karakterek lennének, hanem mert bárki megtalálhatja magát Lucas magába zárkózásában, Sofia vágyaiban. A boldogság megtalálása az emberiség egyik legnagyobb vágya és ezért állandóan foglalkoztatja a keresése. Nem állítom, hogy Sacheri megmutatta milyen is a boldogság, de a keresését mindenképpen. És közben kaptunk még egy nagy adag argentin hangulatot, világszemléleletet, ami minden rossz ellenére inkább úgy látja, hogy az a bizonyos pohár félig tele van. És érdemes élni. Kinek ne lenne szüksége ilyen üzenetre manapság?