Mostanság sokan panaszkodnak azzal kapcsolatban, hogy kevés a jó horror film. Tény és való, hogy a műfaj nem az aranykorát éli, de ezzel együtt is úgy gondolom, hogy az iménti kijelentés nem állja meg a helyét, hiszen vannak bizony jól sikerült alkotások. Ilyen például a The Witch, ami egészen művészi szintre emelte a borzongást, de említhetném éppenséggel A meghívást vagy a Green Roomot is, amik elől pozitív véleménnyel állhattunk fel, hogy csak a legfrissebb darabokat emeljem ki. Ezen filmek sorát gyarapíthatja a dél-koreai The Wailing is, amit még olyan hangokkal sem lehet megtalálni, miszerint "ez nem is igazi horrorfilm." Hong-jin Na rendező okkult szertartásokkal, megszállt teremtményekkel, ijesztő fertőzéssel és természetesen sok-sok vérrel operál az őrület határán, összességében nem is rosszul.

Egy csendes, vidéki kisváros rendjét különös események borítják fel. Először egy rejtélyes betegség üti fel a fejét, amivel nem tudnak az orvosok sem mit kezdeni, majd a lakosok látszólag minden ok nélkül követnek el brutális gyilkosságokat. A sorozatos ügyekkel Jong-Goo rendőrnyomozót bízzák meg, kinek gyanúja egy társadalomtól elszigetelten élő, a furcsaságok kezdetekor a környékre költöző, titokzatos japán férfira terelődik. Jong-Goo minél mélyebbre ássa magát a történtekben, annál több rémálom gyötri, míg nem ezek a rémálmok valóra is válnak, hiszen lányát is elkapja a furcsa kór. Amikor főhősünk már végképp tehetetlennek érzi magát, egy sámánhoz fordul segítségért, ám nem is sejti még akkor, hogy mekkora lavinát indított el.

A koreai vallásos hiedelemvilág szerint a sámánok tudnak kapcsolatot teremteni a szellemek és az emberek között, ebből pedig már egyértelműen leszűrhető, hogy a továbbiakban a film a természetfeletti horror világába kalauzol el bennünket, ami a jelenlegi amerikai trendek egyik legkedveltebb műfaja is egyben. Tulajdonképpen a The Wailing sem építkezik másból a bevett elemeken kívül, ám sokkal jobban alkalmazza azokat, mint legtöbb - mainstream - társa. Az egy kaptafára készülő démonos, paranormális filmekkel sem az a legfőbb gond, hogy nem újszerű történeteket dolgoznak fel, hanem sokkal inkább az, hogy a lehető legelcsépeltebb módokon teszi mindezt, ugyanis már mi, nézők is könnyen végig tudjuk zongorázni, hogy mi fog következni ezekben a filmekben.

Pontosan ez az a tényező, amiben Na legújabb alkotása többet tud nyújtani az átlagosnál, hiszen olyan hitelesen tudja ábrázolni a megmagyarázhatatlan események következtében kialakuló tébolyt, amit manapság csak egyre kevesebben. Elhisszük, hogy itt bármi megtörténhet és később ez beigazolódni is látszik, amiben nagy szerepe van a remek tempójú építkezésnek. A The Wailing nem sieti el a dolgokat, de nem is húzza az időt egy pillanatig sem, remek arányban dob be új dolgokat a kalapba, amivel sikerül végig fent tartani a figyelmet. A játékidő egyébiránt nem kevés, 2 és fél óránál is valamivel hosszabb, de ez nem igazán érezhető, ha sikerül elmerülnünk a baljós, feszült és nem utolsó sorban, igencsak félelmetes cselekményben, ami távolról elkerüli az olcsó ijesztéseket, ehelyett viszont cserébe erős atmoszférát kapunk, nem kevés rémisztő és véres jelenet társaságában.

A film egyik nagy előnye tehát a kiismerhetetlenség, egészen addig, amíg saját maga is bele nem kavarodik a kusza misztikumok forgatagába. Ahogy közeledünk a film vége felé, a sztori annál nagyobb káosz lesz és egyre inkább szembetűnőek lesznek a forgatókönyv esetlegességei. Mintha a rendezőnek lett volna egy nagyon határozott elképzelése afelől, hogy hová akar kilyukadni a történettel és ezt görcsösen meg is valósította, csakhogy az addig vezető út nem bizonyult elég átgondoltnak ahhoz, hogy a finálé valóban működjön. Pedig fontos események maradnak az utolsó percekre is: az elkerülhetetlennek tűnő tragédia alakot önt és végre valahára, sok-sok találgatás után megtudjuk, ki kicsoda valójában. Rövid idő leforgása alatt két csúcspontot is kapunk, de mintha ezek némileg kioltanák egymást éppen azzal, hogy egy időben zúdulnak ránk. 

Ha már negatívumok, akkor mindenképp ezen az oldalon lehet említeni bizonyos megvalósításokat, amik időnként az Evil Dead korszakára emlékeztettek. Bár ez sok lényegi dolgot nem befolyásol, csak az összességében egyébként szép felvételek között lóg ki egy kicsit, ugyanis a fényképezésre és a további színesítő elemekre nem lehet panasz. Sőt, ezek is nagyban hozzájárultak ahhoz, természetesen a színészi játékkal egyetemben, hogy a The Wailing nem csupán egy szimpla iparosmunka lett a horror, thriller és ezek alműfajainak keresztezéseivel, hanem érzelmi síkon is szépen teljesít, amivel sikerült pluszt adni a megszokottakhoz, habár amúgy sem a kitaposott ösvényeken jár a film.

7.5/10

A The Wailing teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán