A fenti alcím képviselte aggodalom már akkor megfogalmazódott a fejemben, amikor először a kezembe vettem A sci-fi politológiáját, elvégre a hetedik Star Wars kirobbanó sikere után gyakorlatilag bármit el lehet adni, ha Darth Vader "vigyorog" a borítón, ezzel párhuzamosan pedig kézenfekvő a szóban forgó mű létrejöttét és sikerét is a kifogástalan tartalom helyett a hatalmas felhajtásnak betudni. Aggályaim pedig nem voltak alaptalanok, ugyanis Tóth Csaba műve nagyobb részben fanservice, és csak kisebb részben ismeretterjesztő darab - de ha így állunk hozzá, egyáltalán nem fog csalódást okozni.
Komoly szakmai mélységekről például egyáltalán nem beszélhetünk: egy tudományos munkát végző professzortól nem azt várná az ember, hogy a legkomolyabb magyarázatot igénylő fogalma a gimnáziumi történelemórákon már eleve mindenkinek megtanított hatalmi ágak szétválasztása legyen, Tóth viszont láthatóan nem akarja ennél elvontabb koncepciókkal sokkolni olvasóját. Persze az is hozzátartozik a képhez, hogy a Star Warshoz hasonló művekben nem kifejezetten találni sokkal mélyebb elemzést igénylő politikai dimenziókat, így a szerző jobb híján (a valódi politikát saját bevallása szerint is nélkülöző Star Trek esetében például különösen látványosan is) a különböző ideológiák és államformák leírására, vagy a filmek és könyvek egyéb boncolgatására szorítkozik. Amikor pedig tényleges politológiai elemzésbe és magyarázatokba kéne belemennie, akkor igyekszik néhány magától értetődőnek tekintett kinyilatkoztatással letudni.
Ennek eklatáns példája Az éhezők viadala-szakasz lezárása, amelyben történelmi párhuzamként a második világháborús Szövetséges szőnyegbombázást azzal indokolja, hogy külön kell választani a célt és az eszközt, márpedig ennek révén egy szabadabb Európa jöhetett létre, ráadásul eleve csak a nácik bűneinek relativizálása végett szokott ez az érv elhangozni. Most túllépve azon, hogy egy tudományos munkát végző szakember hogyan engedhet meg magának egy olyan kínos érvelési hibát, mint a náci kártya, egy ilyen súlyos kijelentés bőven több indoklást érne annál az egy bekezdésnél, amennyit ennek szentel. Ugyan a demokrácia kialakítása valóban egy cél, de mivel a demokrácia önmagában nem egy állapot, hanem egy eszközrendszer, egy antidemokratikus módon kialakított és/vagy működtetett demokrácia önellentmondás. Arról már ne is beszéljünk, hogy a a konkrét példa kapcsán "cél szentesíti az eszközt" filozófia eredményessége is erősen kétségbe vonható, ha például a Szovjetunió szövetséges bevonását, és az ebből létrejövő 4 évtizedes közép-kelet európai elnyomást nézzük.
Pont a legizgalmasabb fejtegetésekre jut tehát a legkevesebb hangsúly a könyvben, részben abból eredően is, hogy sem az egyes fejezeteknek, sem az egész kötetnek nincs egy összefüggő, világos koncepciója. Nem hogy a 8 különböző téma is látszólag teljesen tetszőlegesen van összeválogatva, és a szerző semmilyen kísérletet nem tesz azok keretbe rendezésére, de még az adott művek kapcsán sincs mindig egy konkrét vezérfonal. Ironikus módon ez pont a 6-7. fejezet esetében a leglátványosabb, ahol az egyes produkciók helyett már a sci-fi egészén átívelő témák (a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség) adnak apropót, így például három oldalban elolvashatjuk a robot-rabszolga párhuzam felületes összefoglalását, illetve egyéb, továbbra is szigorúan deskriptív jellegű eszmefuttatásokat. Ebben a logikában pedig az az egyébként érthető vállalás, hogy a szerző a legnépszerűbb művekre hagyatkozott, különösen is problémás, ugyanis a témát új megvilágításba helyező példák helyett kénytelen a Star Trek vagy Asimov munkáinak releváns, de az eszmefuttatás szempontjából semmitmondó motívumaira hagyatkozni. Ebből a szempontból az alkotás kissé saját vállalásának áldozata: annyira közismert és közérthető alapokra kíván építkezni, hogy ezekből szinte lehetetlenség közhelyeknél többet kihozni.
Azonban valamilyen szinten mégis sikerül: Tóthnak az átlagnál sokkal intelligensebb filmrajongóként remek gondolatai vannak. Legyen szó a Star Wars köztársasága rendszerének elemzéséről, a lázadás jelenségének erkölcsi vonatkozásairól, vagy a Star Trek világképén történő elmélkedésről, elképesztő aprólékossággal elemzi a karaktereket, az egyes jelenetekből kikövetkeztethető háttérinformációkat és mélyebb összefüggéseket, és anélkül, hogy ezekbe bármit is belemagyarázna, rendre képes új és elgondolkodtató szempontokat behozni az adott alkotásról szóló diskurzusba. A könyvet leginkább tehát egy olyan esszégyűjteményként érdemes kezelni, amelyet lehet azért is szeretni, mert új megvilágításba helyezi kedvenceinket, de önmagában is rettentően izgalmas az a szemlélet, ahogyan a szerző az általa vizsgált művekről gondolkodik. Az utolsó fejezetben pedig végül azt is megkaptam, amit a komplett alkotástól vártam volna: nem túl száraz, de mégis szakmai és informatív politológiai ismeretterjesztést a tudományos-fantasztikus darabok világából kiindulva.
Ugyanakkor minden keserűségem ellenére sem jelenteném ki kategorikusan, hogy megtévesztő a cím: úgy gondolom, egyszerűen csak a megfelelő elvárásokkal kell ehhez a könyvhöz állni. A sci-fi politológiáját valószínűleg eleve nem a politológia, hanem a borítón látható figura rajongói fogják inkább a kezükbe venni, ebből kiindulva pedig a pozicionálás tökéletes. Hiszen őket mindenféle tudományos szempont helyett éppen az érdekli, hogy milyen megvilágításba lehet még helyezni kedvenc regényük/filmjük/sorozatuk eseményeit, ezt pedig ez a mű kiválóan teljesíti. Aki viszont politológiára, aprólékos, átfogó elemzésekre vágyik, amelyből kiderül például, milyen elképzelések fogalmazódnak meg a tudományos fantasztikus írók és filmesek fejében az idegen fajokhoz való viszonyulás kapcsán, annak jó eséllyel egy hatalmas blöffnek fog érződni ez a mű.
(A könyvre egyébként rettentően ráfért volna egy lektor, az egyszerű elütésektől a kisiskolás szinten is kínos helyesírási tévesztésekig (fogja - foglya) tele van hibákkal.)
A könyvet az Athenaeum kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni
