Azt gondolod, hogy az összes Bud Spencer - Terence Hill filmet láttad már? A vakáció a gengszterrel és a Hannibál megvolt? Pedig mindkét színész játszott benne, igaz, akkor még Carlo Pedersoli és Mario Girotti néven, és korántsem főszerepet. Az 50-es években forgatott filmek készítésekor valószínűleg nem gondolták volna, hogy a 70-es években milyen sikereket fog elérni a párosuk.

Pedig nem sokon múlott, hogy szegényebbek lettünk volna jó néhány vidám pillanattal: 1943. július 19-én a 13 éves Carlo éppen Triesztből érkezett haza - ahol nem mellesleg megnyerte a az olasz bajnoki címet 100 méteres mellúszásban -, 11 óra körül szállt le a San Loreznzo állomásnál és taxiba ült. Néhány perc múlva az állomás a földdel vált egyenlővé egy amerikai bombázás következtében, amely ezrek életét követelte. Terence Hill pedig szintén a csodával határos módon élte túl Drezda 1945-ös bombázását édesanyjával együtt, alig 6 évesen.

Carlo Pedersoli Nápolyban született kifejezetten jó körülmények közé, hiszen édesapjának vasgyára volt. A gondtalan évek azonban véget értek, amikor a gyár előtt horgonyzó hajó egy baleset során felrobbant, a család hirtelen tönkrement. A család úgy döntött Rómába költöznek és ott kezdenek új életet, ami nem volt könnyű, az édesanya zsebkendőket kezdett hímezni a Colosseum képével, annak eladásából és a megtakarításaikból éltek.

A kis Carlo felettébb eszes volt, ötévesen kezdte az iskolát, majd az ötödik osztályt átugorva került hatosztályos gimnáziumba. Ezután a római egyetem vegyészkara következett, (mindössze 16 évesen vált az egyetem hallgatójává), tanulmányait azonban meg kellett szakítania, amikor a család 1947-ben Brazíliába költözött, ahol a fiatalembernek nagyon sok kalandban volt része.

Azonban győzött a honvágy, visszatértek Rómába. És ekkor kezdődött az igazi sportkarrier. Carlo 8 évesen kezdett úszni a nápolyi sportklubban, komoly eredményeket ért el, azonban a brazíliai évek alatt egyetlen hosszt sem úszott le. Ennek ellenére Rómába visszatérve azonnal jöttek a sikerek (miközben folytatta az egyetemet, csak nem vegyészetet tanult, hanem jogot, és nem is fejezte be az iskolát, csak nagyon sok évvel később),  1949-ben mellúszásban olasz bajnoki címet nyert, 1950-ben a 100 méteres gyorsúszás bajnoka lett egy perc alatti idővel. És ha már a vízközelben volt, kipróbálta a vízilabdát is, szép sikerrel, hiszen 1950-ben az olasz válogatottal 4. helyezést ért el az Európa-bajnokságon. 1967-ben vonult vissza az aktív sportolástól, utolsó vízilabda-mérkőzését a Kárpáti György és Gyarmati Dezső fémjelezte magyar válogatott ellen vívta. Saját bevallása szerint sokkal jobb eredményei is lehettek volna, ha le tudott volna mondani a cigarettáról és az aranyifjúi életformáról, de ő így érezte jól magát, ezért elfogadta, hogy csak saját magát okolhatja a világszintű sporteredmények elmaradása miatt.

De az évek teltek, lassan kiöregedett a sportéletből, el kellett döntenie, mihez kezd az életével. Nem, nem fordult pszichológushoz, inkább visszatért három évre Dél--Amerikába, megtalálni saját magát. Nem volt leányregény, de sikerült. Igazából nem is akart hazatérni Rómába, hiszen jól ment a sora, ámde beleszeretett egy lányba, Maria Amatoba, akit 1960-ban elvett feleségül (együtt is maradtak, 3 gyermekük született az évek során). Úgy volt, hogy a fiatalok Venezulában kezdik a közös életet, azonban a lány apja szívhez szólóan kérte újdonsült vejét, hogy ne vegye el tőle a lányát, ezért maradtak Rómában. Carlo ismét újrakezdte a nulláról, be akarta bizonyítani a feleségének és apósának, hogy el tudja tartani a családját. Hogy ki volt az após? Guiseppe "Peppino" Amato, a legnagyobb olasz producerek egyike (többek között a Biciklitolvajok és Az édes élet fűződik a nevéhez). Ennek ellenére soha nem fordult meg a fejében, hogy színész legyen (egyetemi évei alatt sokat statisztált filmekben -  pl. a Quo Vadisban - és egyáltalán nem ragadta magával ez a világ). Csupán egy-két munkát vállalt pénzügyi okokból, pl. 1960-ban ő volt a Barabás című film gyártásfelügyelője.

Aztán 1967-ben egy reggel Guiseppe Colizzi rendező telefonált a feleségének:

- A férjed még mindig olyan nagydarab, mint az olimpia idején volt?

- Nem! Még annál is nagyobb!

Colizzi éppen az egyik westernjét készítette elő, és szükséges volt egy Carlo-hoz hasonló alkatú színészre, neki pedig pénzre, ezért találkoztak, és a következő beszélgetést folytatták le:

- Beszélsz angolul? Nem.

- Volt valaha szakállad? Nem. Naponta borotválkozom.

- Tudsz lovagolni? Nem. Lovakat eddig csak lóversenyen láttam.

- Mennyit kérsz? Mit kell érte tennem?

Így csatlakozott Carlo az örökbecsű Isten megbocsát, én nem című filmbe, amelyben Terence Hill-el játszott. A film meglepően nagy siker lett, ezért egyértelmű volt, hogy a páros újra össze fog állni. Azonban szükség volt egy ütős névre, ekkor született meg Bud Spencer. A Bud rügyet, bimbó jelent, az alkata miatt kapta ezt a becenevet, a Spencer pedig Carlo kedvenc színésze, Spencer Tracy iránti tiszteletből került felvételre.

A legendás páros összeállt, előbb jöttek a spagettiwesternek, de a műfaj lassan kifulladt, azonban kedvenceink nem tűntek el a süllyesztőben, mivel óriási szerencséjükre jött 1970-ben Enzo Barboni és Az ördög jobb és bal keze, amely az első pofozkodós vígjátékuk volt. Hatalmas siker lett belőle, a többi pedig már történelem: olyan filmeken nőttünk fel, mint pl. Mindent bele, fiúk, Különben dühbe jövünk, stb. (Az én abszolút kedvencem az És megint dühbe jövünk). Ezeknek a filmeknek nincs művészi értékük, abszolút szórakoztatási céllal készültek, és minden fanyalgás ellenére igenis jól sikerültek a saját műfajukban, ugyanis még mindig jókat tudunk rajtuk nevetni, nem véletlen, hogy még ma is nézettségi csúcsokat döntenek, ha levetítik őket a tévében.

Időközben mindkét színész külön utakon is járt, 1973-ban született meg Piedone, a zsaru című film, amelyben Bud először szólalt meg a saját hangján, addig szinkronizálták, ugyanis rémes nápolyi tájszólásban beszélt, de ebben a filmben pont erre volt szükség, hiszen a főszereplő nápolyi volt. A sikernek köszönhetően a filmből több folytatás készült.

A Mindent bele, fiúk forgatásán szeretett bele Bud a repülésbe, letette a pilótavizsgát, sőt, odáig fajult, hogy saját légitársasága lett, a Mistral Air. Egyébként jelentős sikereket ért el az üzleti életben, textilüzeme is volt, majd megalapította saját étteremláncát Bud Food néven. A gyáros gén nem vált vízzé. Az én a vízilovakkal vagyok című című filmben Bud értelemszerűen egy vízilóval küzdött meg, akit Carlo Rimbaldi alkotott meg, E.T. későbbi atyja. Ilyen kicsi a filmes világ.

Sorban érkeztek a sikerfilmek, a 80-as évek közepére azonban lassan, de biztosan véget ért a páros közös filmes karrierje, a Szuperhekusok volt az utolsó a szériából. Aztán 10 évvel később még egyszer, utoljára együtt álltak kamera elé, ez volt a Bunyó karácsonyig, amely azonban nem hozta a várt sikert, ezért békésen elváltak útjaik. Immár szólóban forgatott több filmet, többek között a Banános Joe-t. Ennek az alkotásnak a forgatókönyvét is ő írta, valamint a részben a zenét is. Ugyanis a zene nagyon fontos szerepet játszott az életében, dacára annak, hogy nem volt ez irányú képzettsége, kottát sem használt. Dalszöveget is írt, több olasz sláger fűződött a nevéhez.

Volt még néhány filmsiker: Bombajó bokszoló, Aranyeső Yuccában, Aladdin stb. Azonban az idők változtak, lassan át kellett váltani a tévére: jött az Extralarge. A közönség soha nem felejtette el gyerekkora kedvencét, családtag volt, egy igazi mackós nagypapa, akinek az elvesztése nagyon tud fájni.

Soha nem állította magáról, hogy igazi színész, műkedvelőnek tartotta magát, aki mindig felnézett az igazi művészekre. Ne becsüljük le azt a sok nevetést, amit neki köszönhetünk, ne szóljuk le a filmeket, hiszen úgyis mindig újranézzük őket, csak nem valljuk be (én imádom őket ma is!). Nem kell mindig Shakespeare, időnként jöhet a Nincs kettő négy nélkül,  a Kincs, ami nincs, és persze Susanne nővér és az árvák, a hagymás babról nem is beszélve. Köszönjük, Bud!

A poszt eredetileg 2013. december 23-án jelent meg.