(Az írás a Batman Superman ellen-re és az Amerika Kapitány: Polgárháborúra nézve is spoileres.)

Teljesen véletlenül alakult úgy, hogy a két nagy képregényes univerzum bő egy hónap eltéréssel eresztette össze saját hőseit, arra azonban talán senki nem számított, hogy ilyen nagy osztálykülönbség lesz a két szuperhős-balhé között. A Batman v Supermannek kevés olyan eleme volt, amely ne bizonyult volna totális kudarcnak, a Marvel-féle Polgárháború mintha viszont éppen ezekből a hibákból tanult volna, annyira gyönyörűen ugrotta meg ugyanezeket az akadályokat. A két produkció alapállásán felül tehát bőven adódnak olyan párhuzamai az alkotásoknak, amelyek megmutatják a lényeges különbségeket közöttük.

Értelem v érzelem

Nem nehezíti meg az összevetéseket a két produkció, lévén, hogy mindkettő ugyanarra a dilemmára épít: jó-e az emberiségnek, ha a szuperhősök mindenféle kontroll nélkül, hatalmas pusztítást hagyva maguk után garázdálkodhatnak. Ebből egy nagyon jó elvi vita nőhetne ki, amelyet talán egy Nolan-kaliberű alkotó méltó módon fel is tudott volna dolgozni, azonban a szóban forgó alkotások egyikébe sem fért bele a rengeteg szereplő mozgatása és a világméretű rombolás közé. A különbség csak az, hogy a BvS ennek ellenére megpróbálta, így pedig egy átpolitizált, iszonyatos álbölcsességeket pufogtató szörnyszülött lett a végeredmény, amelyben a kongresszusi képviselők legalább akkora szerepet játszanak, mint hőseink, és még Batman is ideológiai alapon indul harcba. Ehhez képest a Civil War szkriptje rögtön átvágja a gordiuszi csomót: hiába van Amerika Kapitány eleve is a megállapodás ellen, Bucky üldöztetése eléri, hogy eleve ne is legyen más lehetősége, mint szembeszállni többi bajtársával, Fekete Párduc, és végül a fináléban Vasember oldalválasztását is egy ilyen szigorúan érzelmi alapú döntés határozza meg. Nézőként pedig sokkal könnyebb egy szereplő fájdalmával, mint az akadémiai vitákban elfoglalt álláspontjával azonosulni. (Természetesen ezért látjuk Snydernél is Batmant gyászolni Metropolis áldozatait, de valljuk be, egy vállalatvezető az alkalmazottaiért, egy szuperhős az ártatlan áldozatokért érzett felelőssége nem vethető össze egy szülő vagy egy barát elvesztése kapcsán érzett gyásszal - főleg, ha abba egy jó adag bűntudat is keveredik.)

Martha v Marcy May Marlene

Amikor Daniel Brühl azzal fogadja hőseinket a posztszovjet bunkerben, hogy kinyírta a szupertélkatonákat, és valami sokkal jobbat tartogat hőseink számára, akár a képünkbe is röhöghetne Frank Underwood cinikus félmosolyával: "Ti most komolyan azt gondoltátok, hogy majd itt jön valami szuperellenfél, akik miatt hőseink kénytelenek lesznek félretenni az ellentéteiket? (És esetleg közben még arra is rájönnek, hogy mindkettejük anyját Marthának hívják?)" Zemo azért a Marvel egyik, ha nem legjobb főgonosza, mert akként is használják: ő nem csak valaki, akit (mint egy videojáték utolsó pályáján) egy gigantikus bossfightban le kell győzni, hanem egy olyan hatalom, aki a hőseink legnagyobb gyengeségeire apellál, és azokat használja ki maradéktalanul. Mindezt úgy, hogy jó, ha van három jelenete érdemben a filmben - hiszen a Polgárháború következetesen fenntartja, hogy a szuperhősök maradnak egymás ellenfelei. A cirkalmas beszédeket tartó, ripacskodó Eisenberg ezzel szemben egy olyan szituációba kényszeríti bele Supermant, amelybe bárkit bele tudna, miközben már Doomsday létrehozásával éppen azt jelzi, hogy neki nem az Acélember erkölcsi, hanem a fizikai megsemmisülése az igazán fontos. Ha pedig az sem tartja igazán fontosnak ezt az összecsapást, aki kiprovokálta, akkor mi minek tartsuk? A Batman-Superman csata feloldása nem azért röhejes, mert egy olyan konfliktusról lenne szó, amely normális körülmények között nem lenne elintézhető ennyivel, hanem éppen azért, mert pontosan tudjuk, hogy önmagában csak egy félreértés az is, hogy ezek a karakterek nem vállvetve küzdenek.

Batman v Vasember v Pókember v Superman v Amerika Kapitány v Fekete Özvegy v....

Ha viszont az univerzumépítés és a pénzgyűjtés jegyében számos karaktert kell egymásnak eresztenünk, hiába gyártunk két és fél órás eposzokat, abban nem lesz időnk mindet kidolgozni (főleg, ha a film fele ráadásul tiszta zúzás). Ettől történetesen mindkét film szenved, de az Amerika Kapitány végeredményben azért nem bukik el, mert elképesztően céltudatosan használja azt a kevés időt, amit karakterábrázolásra kap. A nyitójelenet például ironikus módon egyaránt egy szülőpár halála, ugyanakkor míg Batman esetében ez egyfajta kötelezően felsorolandó eredettörténet (amely nagyjából azt a trivialitást indokolja meg, hogy Bruce Wayne-ből komoly érzelmeket hoz elő anyja nevének említése), Vasember szüleinek balesete a végső löketet adja meg ahhoz, hogy társai ellen forduljon. De párhuzamba lehetne állítani a céltalan álomjelenetektől az akciójelenetekig szinte mindent: míg Batmant a rendőrök számára hátrahagyott nyomai tökéletesen mutatták be 2 percben, az autós üldözés a puszta látványon (már ha egyáltalán volt benne ilyen), semmi céllal nem szolgált - főleg, hogy röviddel utána ki is derült, hogy igazából semmi szüksége nem volt a Sötét lovagnak pont útközben megtámadni a szállítmányt. (Ja igen, az is egy előny, ha nem egy retardált vagy David S. Goyer írja a forgatókönyvet.)

Erre adódik a válasz, hogy számos önálló filmmel alapozva sokkal könnyebb már ezekkel a karakterekkel dolgozni (nem mintha erre a Warnernek nem lett volna meg a lehetősége), de az a helyzet, hogy a probléma korántsem ebben rejlik. A Batman v Superman abszolút pozitívuma a két címszereplő közül például egyértelműen nem az volt, aki már korábban kapott egy eredettörténetet, sőt, mint fentebb írtam, ez még csupa kreatív megoldásra is ösztönözte az alkotókat. Egy romos, elhagyatott Wayne-kúria alkalmanként többet mond, mint egy álomjelenet Kevin Costnerrel...

Mennyiség v minőség

A világot nem lehet állandóan megmenteni, a nagy univerzumépítés során pedig egyre inkább szorítják magukat sarokba az alkotók - legalábbis ha szigorúan külső tétekre hajlandók csak fókuszálni. Egy város, egy bolygó, milliók, milliárdok megmentése nemes vállalás, de időnként két barát között választani, vagy az erkölcsileg helyes döntést meghozni sokkal inkább próbára teheti a karaktereket. Mint már fentebb is említettem, az Amerika kapitány kiválóan írja át a paradigmát azzal, hogy személyes és érzelmi kérdéssé teszi figurái számára a küzdelmet (egyébként itt el lehet olvasni, maguk a rendezők hogyan vélekednek erről), de ennél sokkal fontosabb, hogy ez az akciójelenetek kidolgozásán is nyomot hagy. Míg Snyder csak a májkülbéji romboláspornó fokozásában képes csak gondolkodni (amelynek kiváló jele egy olyan ellenfél, amely minden sérüléssel csak erősebb lesz), a Bosszúállók tagjai szinte már zavaróan emberi kézitusákban rendezik le ellentéteiket. Utóbbiakon pedig sokkal többet lehet koreografálni, mint egy minden ütéssel csak nagyobbra növő tini nindzsa teknőcön, ami végeredményben azt is jelenti, hogy ha nem a vásznon lévő CGI-elemek számát nézzük, lényegesen látványosabb és szórakoztatóbb élményben is lesz részünk. Természetesen ehhez azért nem árt, ha olyan kaszkadőrrendezői vannak az embernek, mint a John Wick direktorai.

Ennyi pedig már éppen elég volt ahhoz, hogy egy olyan mozit kapjunk, amely nemcsak legnagyobb riválisát alázza meg színvonal szempontjából, de saját univerzumának jó néhány berögződését is képes volt megingatni. A karakterek között már ha nem is szent, de nagyjából stabil a béke, viszont hiba lenne azt gondolni, hogy ezek a tanulságok kizárólag csak a szuperhősöket egymás ellen fordító történetekre alkalmazhatók. Az érzelmi bevonódás hiánya, a konfliktusok erőltetett kialakítása, a körülményes és fókuszálatlan karakterábrázolás, és a rossz érzékkel kigondolt akciójelenetek olyan betegségek, amelyekben nemcsak komplett szuperhős-univerzumok, hanem a hollywoodi blockbusterek jelentős többsége is szenved a Jurassic Worldtől a Halálos iramban-szériáig. A konklúzió tehát nem a Warner aránytévesztéséről és a Marvel profizmusáról szól, hanem arról, hogy csak az alkotók hozzáállásának kérdése, egy történetet jól vagy rosszul mesélünk el.

(És csak hogy megspóroljam a sértődött DC-fanboyoknak az erőfeszítést, az alábbi képen én vagyok látható az ezért a posztért kapott házzal és autóval)