Egyszer minden szupersztár tündöklése véget ér. Soha nem voltam Madonna rajongója, mégis szomorúan olvasom a róla szóló egyre aggasztóbb híreket. Tisztelem azért, amit teljesen átlagos énekesi képességekkel elért a show-businessben, de inkább az egyéniségének és a folyamatos megújulási képességének köszönhette a világsikert, mint a tehetségének. Filmrajongóként soha nem bocsátom meg neki, hogy jó 10 évre gajra vágta tinikorom egyik kedvenc rendezőjének, Guy Ritchie-nek a karrierjét, azt pedig hagyjuk, hogy ő maga milyen próbálkozásokat tett a rendezői székben. Nem lett volna ő, ha nem vág bele a színésznői karrierbe, de csak két említésre méltó szerep jutott neki, az egyik még a korai évekből a Kétségbeesve keresem Susant, a másik pedig a mi Evitánk. A miénk, hiszen nálunk forgatták, ami hatalmas szó volt a 90-es évek közepén, Andy Vajna először hozta el nekünk Hollywoodot, tele voltak az újságok a forgatásról szóló hírekkel. Hatalmas volt a felhajtás, persze főleg Madonna körül (kíváncsian várom kommentben a élményeket, azoktól a kedves olvasóktól, akik részt vettek akkoriban a forgatáson). A film nagy siker volt, Oscar-díjat is nyert (legjobb betétdal, ami nem a Don't Cry for Me, Argentina volt, hanem a You Must Love Me), musicalrajongóként természetesen sokszor láttam és szerettem is. De már nagyon régen nem volt hozzá szerencsém, ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy immár érett fejjel is ugyanúgy el tud-e varázsolni a Webber szerezte csodálatos zenén túl a mozi egésze is. Nos, már korántsem annyira, mint régen, de azért még mindig igazi élményt tudott nyújtani, Madonna pedig túlzás nélkül élete szerepét játszotta el benne.

Argentína gyászol, Juan Peron elnök (Jonathan Pryce) felesége, a nép szeretett Evitája (Madonna) elhunyt. A díszes temetés után megelevenedik a múlt, megismerhetjük a fattyú kislányt, aki nagy reményekkel indult el vidékről Buenos Aires-be. Más lehetősége nem lévén, a testével kereste a kenyerét, színésznőként szerzett magának némi hírnevet és gazdag, befolyásos pártfogókat. Egy jótékonysági esten találkozott Peron ezredessel, és a két ambiciózus ember elhatározza, hogy meghódítják az országot, a cél a hatalom és a pénz, az érzelmeknek csak akkor lesz igazán szerepük, amikor már minden mindegy...

Könnyen gondolhatnánk, hogy Andy Vajna biztosra ment az Evitával, hiszen híres musicalt vitt filmre, szupersztárokkal a főszerepben, de ne felejtsük el, hogy bár Madonna énekesnőként sokáig a csúcson tudott maradni, a moziban nem igazán voltak sikerei, és legyünk őszinték, sem a hangja, sem a színészi tehetsége nem volt elég ahhoz, hogy elnyerje a szerepet. Azonban volt egy olyan kisugárzása, ami átjött a vásznon, ráadásul saját magát kellett alakítania, egy lányt, aki a semmiből jött és elért mindent. Valószínűleg tisztában volt vele, hogy ennél nagyobb dobása már nem lesz a műfajban, bele is adott apait-anyait, meg is győzött mindenkit, ő arra született, hogy eljátssza Evitát. Megkapta hozzá azt a körítést, ami nélkül nem tudott volna működni a filmvásznon, jól hozta saját magát,  a producerek örülhettek, mind bevételi, mind szakmai szempontból szép siker lett a mozi. Pedig közel sem mondható remekműnek, tisztes iparosmunka, nem több, de mindezzel együtt nem csak a mára már legendássá vált dal miatt érdemes megnézni.

Eva Duarte rendkívüli személyisége nem véletlenül ragadta meg Webbert, a kis prosti Argentína elnökének a felesége lett, akit imádott a nép, a kultusza még ma sem merült feledésbe. Igaz történet felturbózva, remek dalokkal, dübörgő érzelmekkel, latin-amerikai temperamentummal, naná, hogy rendkívüli siker lett a musical (gyerekkori kedvencem, a szép emlékű Rock Színház ezzel a darabbal teremtette meg nálunk a műfajt, nézzétek el nekem ezt a kis színházi kitérőt). 1976-ban mutatták be a musicalt, tehát pontosan 20 évet kellett várni a megfilmesítésre. Akkoriban még közel sem volt olyan fejlett a filmipar nálunk, mint mostanában, mégis itt forgott a film (amely nyilván Andy Vajna érdeme volt elsősorban), melynek köszönhetően rengeteg ismerős helyszínnel találkozhatunk az egyes jeleneteknél. Grandiózus lett a kivitelezés, valódi show-t kerítettek Evita köré az amerikai filmesek, ezzel azonban sajnos nem tudták leplezni azt, hogy a Don't Cry for Me, Argentina hatásos erkélyen történő előadása után már nem tudták emelni a tétet, lassan, de biztosan elszürkült a film, a végén pedig sajnos eléggé látszott, hogy Madonna komoly hiátussal küzd a színművészet terén. De az összhatás még mindig pozitív tudott maradni, a profizmus megtette a magáét, nem véletlenül őriztem én is szép emlékeket a moziról.

Nem az Evita volt Webber legjobb musical-je, de a zene volt olyan erős, hogy elvigye a hátán a filmet, Madonna pedig volt olyan szuggesztív előadóművész, hogy elhiggyük neki, hogy ő maga Eva Duarte, Antonio Banderas jól hozta a latin macsót, Pryce szállította a művészetet. De ez mégiscsak egy musical, amelyben a szereplőknek jól kell tudni énekelni is, és hát az isteni Antonio csak a karizmájának köszönhetően tolta jól Che szerepét, Pryce pedig inkább prózaira vette a figurát. Madonna énekhangja sem emelkedett éteri magasságokba, de az egyéniségével pótolni tudta a hangi hiányosságait, abszolút meggyőző volt a főszerepben. Színpadon soha nem működött volna ezekkel a színészekkel a darab, de hát nem véletlenül mondják, hogy a film egy másik műfaj, hiába vérzett ezer sebtől a szereposztás, mégis hitelesek tudtak lenni a vásznon.

Alan Parker drámában és zenés filmben is bizonyított már az Evita előtt, a forgatókönyvben pedig olyan segítsége volt, mint Oliver Stone, mégsem mondanám, hogy kihozott mindent a moziból. Pontosabban a film feléig tökéletesen működött a kiszámított profizmus, utána azonban már nem tudtak olyan magas hőfokon izzani a jelenetek, mint korábban. A látványra nem lehetett panasz, hatásvadász, de jól megkomponált képek sora (Darius Khondji kamerája nagyon nem tud tévedni) segített bennünket abban, hogy megismerjük Eva Peron életét, motivációit, és kapjunk egy kis szeletet az argentin történelemből is. Mégis megkopik a varázs a végére, az anyagias lány azt már nem tudta eljátszani, hogy ennek a számító asszonynak igazi, mély érzelmei is voltak.

Inkább show-t kaptunk, mint igazi művészetet, kicsit felületes, kicsit elnagyolt, de legalább a miénk. Mert mégiscsak ez volt az első igazi sikerfilm, amit nálunk forgattak, ezért nekem sincs szívem komolyabban "bántani", bár nincs is sok értelme, hiszen tényleg profi mozit kaptunk, igazi hollywoodi csillogást, amely ugyan elsősorban a szemnek szép, mint a szívnek, de mégis méltó feldolgozása született Eva Duarte életének, és Webber musical-ének. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni!

7/10

Az Evita teljes adatlapja Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.