Sok szempontból vízválasztónak mondható ez a mozi, számomra azonban különösképpen is annak kellett lennie: A galaxis őrzőivel meginduló, és az Ultron korával és a Hangyával beteljesedő lejtmenet a Marvelnél számomra azt sejtette, hogy a stúdió diadalmenete (kreatív szempontból legalábbis) sokkal hamarabb összeomlani látszik, mint azt a legvérmesebb károgók is várták volna. A Batman v Superman kudarca, és az ebből a szuperhős-műbalhék egészére levonható következtetések pedig azt sejttették, hogy a Polgárháború jóformán lehetetlen feladattal néz szembe. Viszont az aggodalmakat ti már nyugodtan félretehetitek: a harmadik Amerika Kapitány (cinikusabbak szerint a kettő és feledik Bosszúállók) ha nem is lett utánozhatatlan remekmű, az akadályokat jól vette, és talán még egy új időszámítást is nyithat a Marvel filmes univerzumban.

Igazából ironikus is lehetne, Zack Snyder és a Russo testvérek műveinek mennyire közös a gyökere: mindkettőben a szuperhősök tevékenységének súlyos kárait mérlegelve szakadnak két táborra karaktereink. Vasember és csapata támogatja a szuperhősökre tett pórázt, Amerika kapitány és bárátai viszont (részben a Tél katonájaként a rossz oldalra került gyerekkori barát védelmében is) ezt elutasítják. A forgatókönyv ezzel viszont csavar egyet a koncepción, hiszen mindvégig azt erőlteti, hogy ezt az elvi kérdést hősei teljesen érzelmi alapon közelítsék meg, ami nemcsak a hosszadalmas és lapos vitákat előzi meg, de sokkal könnyebben tudunk empatizálni a figurákkal.

A két forgatókönyvíró, Christopher Markus és Stephen McFeely tehát nagyon tudatosan hangsúlyt helyezett arra, hogy ha már nincs sok idejük minden karakterrel mélységeiben foglalkozni, a felskiccelt konlfiktusok és dilemmák valódinak érződjenek, és ne csak az Ultron kora műbalhéit lássuk viszont. Valószínűleg ez az, ami miatt az eddigi legérettebb Marvel-filmként aposztrofálják sokan a Polgárháborút, és bár valóban érezhető egy tónusbeli váltás a legsötétebb szakaszokat is önfeledt humorral enyhítő Whedon-darabokhoz képest, még mindig észrevehető az eddigi összes Marvel-darabban érzékelhető láthatatlan plafon, hogy hiába van alkalmasint súlya és fájdalma az ábrázolt problémáknak, ezek még mindig egy szórakoztató céllal készült műalkotás felszínesen és kiszámított módon megkonstruált eszközei.

Persze egy minden eddigi szuperhősmozinál több alakot mozgató mozitól nem is lehetne elvárni, hogy mindegyiküket néhány motívumnál többel ruházza fel, de a hatalmas univerzumépítésnek legalább van annyi hozadéka, hogy a legtöbbük esetében már megvan az az alapozás, amely ahhoz szükséges, hogy működjenek a vásznon. Ahol pedig nincs, ott olyan jó érzékkel ragadja meg a szkript és a színészgárda együttesen a karaktereket, hogy ezt szinte szükségtelenné is válik: Chadwick Boseman és Tom Holland mindenféle eredettörténet nélkül is érett és lélegző Fekete Párduc és Pókember, utóbbi pedig tökéletes tinédzserkori bizonytalanságával és játékosságával már most az egyik legjobb megközelítését hozza a figurának. Tegyük hozzá, a Polgárháborúnak nagy szerencséje volt abból a szempontból, hogy mivel hősei saját maguk ellenfelei, rajtuk kívül senki másra nem kell időt áldozni. A Daniel Brühl által alakított Zemo az eddigi univerzum egyik legminimalisztikusabb, ugyanakkor éppen ezért a legsallangmentesebben felhasznált gonosza, aki tökéletesen teljesíti be célját - éppen azért, mert ezúttal nem az ő legyőzése a cél. Ezzel pedig a film egy csapásra át is hidalta a "nincs hová fokozni már a világmegmentést"-problematikát: ha hőseink túl erősek, egymás legyőzése éppen elegendő kihívást fog jelenteni számukra.

Furcsa módon mégsem ez az összecsapás a film fénypontja, a Russo-testvérek ugyan ügyesen fedik ezt el, de ennyi szereplőt mozgatva nem lehet értelmes akciójelenetet írni, ahol mindenkinek célja és haszna van, és utólag feltűnhet, hogy egy-egy karakter mintha ott sem lett volna a nagy csatában. Az összes többi akciózás viszont észbontóan emeli új szintre a Winter Soldier relatíve kis léptékű, jelentős mértékben a közelharcokra fókuszáló zúzásait. (Elég csak annyit mondanom, hogy a John Wick rendezőpárosa koreografálta ezeket.) Avagy a Polgárháború azon kevés blockbusterek egyike, amely a százmilliós vizuális effektek elé nemcsak néhány lustán összegányolt pofont helyez oda, hanem csupa kreatív és vérprofin kidolgozott akciószekvenciával kápráztat el minket.

Attól tehát tartózkodnék, hogy a Marvel-univerzum eddigi darabjai fölé emeljem, de a harmadik Amerika kapitánnyal a stúdió végre visszatért arra az útra, amelyet a második rész után elhagyott: egy minőségi, egyedi hangulattal és látvánnyal szórakoztató mozit készített, amely nem vállalja sem alul, sem túl magát. Mindezt ráadásul egy olyan koncepcióra felhúzva, amelynek több buktatója volt, mint amennyi előnye (már ha nem a várható bevételeket nézem...) - és éppen ezért valamilyen szinten megbocsátható neki az is, hogy nem tud felülemelkedni az univerzum egyéb kliséin és hiányosságain. Ugyanakkor erre az alapra építkezve szerintem a jövőben minden további nélkül születnek olyan alkotások, amelyek már igen, főleg, ha ennek az alkotógárdának is köze lesz hozzájuk.

8/10

Az Amerika Kapitány: Polgárháború teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán