Örök igazság, hogy a kevesebb néha több. A kanadai Nick Cutter Mélység című horrorkötete kapcsán ez a tétel nagyszerűen megállja a helyét. Amennyiben a szerző kevesebb iszonyatot és borzalmat igyekezett volna a regényébe belepasszírozni, valamint szellősebbre vette volna a történetet - ezáltal lélegezni hagyva az alapanyagot - , akkor egy igazi mesterművet köszönthetnénk a horror műfajában. Így azonban "csak" egy átlagon felüli, kifejezetten embert próbáló borzalmakkal teli művet tett le az asztalra... na de ne szaladjunk ennyire előre.
A történet azzal indul, hogy a világon elterjed a nagybetűs Kór, amitől az emberek lassan, de biztosan mindent elfelejtenek - a betegség végső stádiumában még lélegezni is. A Kórnak egyetlen ellenszere mutatkozik: egy titokzatos, ambrózia nevű anyag, ami csak a Föld legmélyebb pontján, a Mariana-árok alján fellelhető. Az örök sötétség és az iszonyatos víznyomás birodalmában lévő kutatóállomáson néhány elvakult tudós igyekszik megfejteni a rejtélyes matéria titkát. Luke, a múltbéli traumáival küszködő állatorvos azért érkezik a létesítménybe, hogy a testvérének, a kutatóként dolgozó, zseniális Claytonnak támaszt nyújtson, azonban amit a mélységben talál, az talán még a Kórnál is veszedelmesebb...
Ígéretes az alaphelyzet, amelyet Cutter a minden fejezetben másként felbukkanó, egyszerre több irányból támadó, az olvasót kérlelhetetlenül maga alá gyűrő fenyegetéssel visz el a legtisztábban értelmezett horror irányába. A szerző mindent az iszonyat és a félelemkeltés szolgálatába állít: a történet során feltűnő mellékszereplőket, a Luke-ból előtörő emlékeket, a mélytengeri állatvilágot, az állomás fizikai kialakítását, egyszerűen mindent. Az író csupán pillanatokra lazít a borzalmak szorításán (pl. az acélosan eltökélt, egyszersmind jó humorú katonanő Alice megnyilvánulásaival), hogy aztán újfent, még nagyobb erővel csavarjon egyet az olvasó torkán - vagy éppen gyomrán. A kötet első felében folyamatosan sejteti a rémségeket, míg a vége felé már egészen explicit és gyomorforgató formában prezentálja a véres rémálomba illő részleteket. A finálé körül eluralkodó, a Carpenter-féle A dolog-filmet, a Cronenberg nevével fémjelzett testhorror-mozikat, és Clive Barker legelvetemültebb pillanatait (meg még vagy féltucatnyi horrort) együttesen idéző borzalom-csimborasszó bizony már igencsak erős idegrendszert kíván meg az olvasótól.
Az ultraplasztikus és néhol kifejezetten hatásvadász (itt-ott már szinte képregényesnek éreztem a sok "tylooop", "tink-tink", és "vus-vus" hangot így leírva) szöveget olvasva nyilvánvaló, hogy az eredetileg Craig Davidson néven született, majd Patrick Lestewka néven is alkotó Nick Cutter rutinosan idézi meg a horror klasszikusait (különösen H. P. Lovecraft, és Clive Barker munkássága köszön vissza a kötetből), egy fontos dolgot viszont nem lesett el a mestereitől. Ez pedig a mértéktartás, amit leginkább Stephen Kingtől tudott volna eltanulni. A Mélység talán legnagyobb problémája a szememben az volt, hogy pusztán a mennyiséggel túladagolta számomra a rémségeket, ezzel teljesen immúnissá tett a végjátékra. A kötet felétől még bennem is az fogalmazódott meg, hogy ennyi rettenetet már én sem hiszek el, pedig én kb. megeszek mindent, ami horror! King mindig is jól értett ahhoz, hogy egy hétköznapi alaphelyzetet hogyan kormányozzon át fokozatosan a horror vizeire, Cutter ezzel szemben fejjel előre belenyom minket a mély vízbe, és folyamatosan igyekszik lent tartani az olvasót - sajnálatos módon azonban 430 oldalon keresztül ez a recept "kissé" hiteltelenné válik. A végső megfejtésről pedig jobb is, ha nem írok, mert még a legnagyobb jóindulattal is csak közepesen érdektelennek nevezhető a szerző magyarázata a borzalmakra és ezeknek a Kórral való kapcsolatára.
Akik megmentik a helyzetet, azok a szereplők, akik szinte egytől egyig nagyszerűen kidolgozott, emlékezetes figurák. Mind a főszereplő Luke, mind a testvére, Clayton, mind pedig Alice kiváló példái annak, hogyan kell jó karaktereket írni, akikkel az olvasó együtt tud érezni. Egy horror esetében elengedhetetetlenek a szimpatikus szereplők annak érdekében, hogy izgulni tudjunk az életükért: itt ezzel nincs semmi gond, még a kísérleti kutyus, (név szerint:M-ke) alakja is nagyszerűen eltalált és egyedi, az emberi szereplőké meg pláne.
A Mélység esetében alapvetően egy jó és ütős horrorkötethez volt szerencsém, amiben az a bosszantó, hogy egy kis mértéktartással és némi finomítással lehetett volna igazi remekmű is belőle. A fordító Tillinger Zsófián a véleményem szerint nem múlt semmi, mint ahogy az Agave kiadó sem szégyenkezhet a minimál dizájnnal megáldott, de a horrorklasszikusokat sikeresen megidéző külső miatt. A belbecs miatt a felelősség egyedül Nick Cuttert terheli, aki korrekt horrordolgozatot helyezett elénk, de egyelőre még nem nyert bebocsátást a kedvenceim közé... Mindegy, hamarosan nekikezdek a szerző napokban megjelenő, James Herbert-díjat is elnyert, A falka című regényének, és csak utána ítélkezem véglegesen az írói képességeiről.
8/10
