A legek filmje, amelynek forgatásán egy legendás szerelem szövődött. Minden idők legdrágább mozija (az eredetileg tervezett 2 millió dollárral szemben végül 44-be került, ami mai áron számolva kb. 350 millió-nak felel meg, ami azért még a mai gigaprodukciók világában is kifejezetten szép összegnek számít), amely minden anyagi sikere ellenére majdnem csődbe vitte a stúdiót, a 20th Century Fox-ot. Elizabeth Taylor rekordgázsiért játszotta el a főszerepet (1 millió dollárról kötött eredetileg szerződést, amely az utóforgatások miatt végül 7 millióra kúszott fel), hihetetlen összegeket költöttek a díszletre és a kosztümökre (amely meg is látszik a filmen, természetesen, mai szemmel nézve is gyönyörű a kivitelezés, látszik, hogy nem spóroltak semmin). Ha ez nem lett volna elég, a forgatás is rendkívül viszontagságos volt, itt aztán megtörtént minden, ami előfordulhat: Liz Taylor megbetegedett, műteni kellett, ezért sokat csúszott a forgatás, több színész és rendezőváltás is volt, az időjárás sem fogadta kegyeibe az alkotókat. Gigahosszú lett végül a film, sok vágás után is több, mint 3 óra a játékidő. Azonban mindezen száraz tények eltörpülnek amellett, hogy a forgatáson szeretett egymásba Richard Burton és Elizabeth Taylor, akikből a kor Brangelinája lett, héjanászuk kiapadhatatlan forrást biztosított a bulvársajtónak hosszú éveken át (elég arra gondolnunk, mekkora felhajtás közepette forgattak Budapesten egykoron). És hogy milyen lett a film? Bevételi rekordot döntött és 4 Oscar díjat söpört be, vagyis a közönség és a szakma is szerette, ráadásul mai szemmel nézve is értékes alkotás, amelyben méltó emléket állítottak az alkotók Kleopátrának.
Julius Ceasar (Rex Harrison) Pompeius legyőzése után Egyiptomba megy, hogy biztosítsa Róma számára az élelmiszert és természetesen a pénzt, valamint rendezze a Ptolemaiosz-testvérek közötti trónviszályt. Azonban beleszeret a szép Kleopátra (Elizabeth Taylor), aki világuralmi ambíciói érdekében gátlástalanul kihasználja a hadvezér érzelmeit. Aztán március idusán nagyratörő álmai véget érnek, viszont megismeri az igazi szerelmet Marcus Antonius (Richard Burton) oldalán, amely azonban nemcsak mindkettőjük számára végzetes, hanem Egyiptom sorsára nézve is...
Kleopátra izgalmas személyisége sokszor megragadta a filmesek fantáziáját, de máig Mankiewicz mozijában sikerült a legjobban megidézni az utolsó igazi egyiptomi királynő történelmi alakját. A valóságban korántsem volt olyan szép, mint Liz Taylor, azonban szellemiekben tudta pótolni testi hiányosságait, melynek eredményeként a kor legnagyobb római urait tudta magába bolondítani, természetesen elsősorban országa és saját nagyhatalmai érdekei érdekében. Nem volt szende szűz, nem riadt vissza a méregtől, fondorlattól, egyáltalán semmitől sem, ha a hatalomról volt szó. Legendásak voltak szépségápolási trükkjei (gondoljunk csak a róla elnevezett tejes fürdőre, amely manapság minden magára valamit is adó wellness-szálloda alapszolgáltatásai közé tartozik), a film pedig divatba hozta a Kleopátra-figurát, és az egyiptomi sminket. A történelmi hűség imitt-amott hibázott ugyan (jelen sorok írója történésznek készült egykoron, máig a Római Birodalom a kedvenc témája, és nem szokta túl jól viselni, ha a filmesek túlságosan sokszor élnek az alkotói szabadsággal ezen a területen, nézzék el neki ezt a kis megjegyzést), de összességében mégis hiteles képet fest a királynőről és korának politikai viszonyairól.
Monumentális filmről van szó, amelyet azonban mégsem nyomnak agyon a díszletek és jelmezek, a hangsúly a főszereplőn van, aki nem kapott könnyű szerepet a sorstól, hiszen nőként kellett irányítania országa sorsát egy olyan korban, amelyet a férfiak és Róma uralt. Gátlások nélkül kihasználta a vonzerejét céljai elérése érdekében, azonban neki is voltak érzelmei, és pont ezek győzték le. Talán kicsit szájbarágósan sulykolták belénk a forgatókönyvírók ezt a tényt, mára már eléggé megkopott a szöveg, de ettől még tökéletesen átérezhető a királynő emberi és politikusi drámája. Julius Ceasar -tól sokat tanult, ketten együtt valóban képesek lettek volna uralmuk alá hajtani a világot, a férfi azonban meghalt, és az álmaik is sírba szálltak vele. Fiuk, Cesarion hatalmas uralkodó lehetett volna, azonban sorsa megpecsételődött édesanyja halálakor (Octavianus ölette meg, hogy ne veszélyeztesse hatalmát, a politika már csak ilyen kegyetlen dolog). Marcus Antonius kiváló katona volt, azonban hiányzott belőle Ceasar zsenije, és Kleopátra iránt érzett szerelme elhomályosították a látását, így a mindent eldöntő csatát elvesztették Octavianus ellen, és közösen választották az öngyilkosságot, hogy elkerüljék a megaláztatást. A történet sokfelé kanyarog, a látvány sokszor felülírja a dramaturgiát, de szét azért nem esik, viszont nem is sikerül fenntartani az érdeklődést a játékidő egészében. Időnként vontatott és túlbeszélt a cselekmény, amely néha giccsbe hajlik, de mégis le tudja nyűgözni a nézőt, még ma is.
Nem mentek veszendőbe a filmbe ölt dollármilliók, Egyiptom minden pompája feltárul a szemünk előtt, Liz Taylor ruhatára máig utolérhetetlen, a jelmezek és a díszletek zseniálisak, Kleopátra Rómába történő bevonulása túlzás nélkül filmtörténelem (az a szfinx, és a körítés!), mégsem csak a külsőségekről szól az alkotás, sikerült megtölteni tartalommal is. Az érzékiség és a bujaság sem hiánycikk, a királynő kissé laza erkölcsei hibátlanul bemutatásra kerültek, ahogyan a kora legszebb asszonyának tartott Liz Taylor bájaiban is gyönyörködhettek a férfi nézők (akkoriban még tudták, hogy a kevesebb néha több, ezért teljesen meztelenül nem láthatták a nézők a színésznőt, sokat bíztak a képzeletre, inkább sejtettek, mint premier plánban mutatták meg a meztelen igazságot). Riasztónak tűnhet a hosszú játékidő, azonban érdemes adni egy esélyt ennek az alkotásnak, amelyet csak egy kicsit tudott megfakítani az idő, Kleopátra történetének máig ez a legjobb feldolgozása.
Liz Taylor tökéletes választás volt a főszerepre, ő egy igazi díva volt, teljesen hitelesen tudta megidézni a királynő alakját, minden érzelmi skáláját meg tudta mutatni az ő rendkívül összetett személyiségének. A személyisége uralta a filmet, mellette férfi partnerei csak másodhegedűsök lehettek. Rex Harrison bölcs derűvel és méltósággal alakította Julius Ceasar-t, Richard Burton egyetlen árnyalattal drámaibban játszotta el Marcus Antoniust, mint kellett volna, nem ez volt a legjobb alakítása.
Mankiewicz gigaprodukciója kiállta az idő próbáját, ma sem unalmas, nem üres történelmi tablóval traktálta a nézőket, Kleopátrát varázsolta elénk hús-vér valójában, minden erényével és hibájával együtt. Habár mára már kicsit idejétmúlt az a romantikus megközelítés, hogy a szerelem vezetett ennek a rendkívüli asszonynak a bukásához, mégsem érezzük elvesztegetett időnek az ő történetéről szóló film megtekintését, mert tragikusan szép sorsának megismerésén túl a történelem egy szeletébe is bepillantást nyerhetünk a segítségével.
7/10
A Kleopátra teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
