Már többször is említettem más művek kapcsán, hogy az idei Oscar-szezon abból a szempontból is szokatlan, hogy csupa olyan film került (viszonylagos) mellőzésre, amely jellege alapján a korábbi díjátadókon minden további nélkül tarolt volna. A Trumbonak például egy sovány "Legjobb főszereplő"-jelöléssel kellett beérnie Bryan Cranston számára, pedig a filmes témájú életrajzi alkotások ennél mindig is jobban szerepeltek. De - ahogy azt szintén írtam már - a 2016 Oscar abból a szempontból is különleges, hogy ezúttal jórészt azok a produkciók kerültek partvonalra, amelyek ennél nem is érdemelnek többet.
Pedig a Trumbo még alapvetően az érdekesebb koncepcióval rendelkező, ígéretesebb biopicek közé tartozik: főhőse az a Dalton Trumbo (Bryan Cranston), aki számos klasszikus mozit (Római vakáció, Spartacus) jegyez, azonban mivel kommunista párttag volt, az 50-es évek során Hollywood jó pár hasonszőrű kollégájával egyetemben kizárta, arra kárhoztatva, hogy álnéven írja meg legnagyobb műveit, ráadásul még egy rövid börtönbüntetést is kapott. Ebben a helyenként nevetségesen groteszk történetből pedig az életét feldolgozó film is igyekszik minél többet megaragadni, rengeteg jelenetben ecseteli az antikommunista szakszervezet paranoiáját, vagy ahogy egy időben Trumbo és barátai egyszerre 5 álnéven gyártották futószalagon a trashfilmeket, azonban végeredményben nem merészkedik messze az effajta történetek tradicionális szerkezetétől.
A Trumbo lelkiismeretesen veszi végig az üldöztetett, de végül a maga sajátos eszközeivel diadalmaskodó figura kálváriáját (akitől persze az utókor mindig bocsánatot kér), amelyben kötelező legalább egy-egy veszekedés a családdal és barátokkal, ezzel is árnyalva az őrület határán táncoló, de a küzdelmet soha fel nem adó főhőst. Ez pedig jelentős mértékben megfojtja a sztoriban egyébként jelen lévő ötletesség csíráit, a feketelista kijátszása és a trashmogul King fivérek komikumát, a párttagsága okán gyilkosokkal összezárt családapa kálváriáját, vagy a Kémek hídjában is kiválóan pedzegetett, az állam ellenségeitől minden jogot megfosztó közhangulatot, miközben ezek között a részletek között is úgy csapong, mint a minden részletre következetesen kitérni vágyó krónikák többsége.
Ráadásul láthatóan maga a mű sokkal drámaibbnak érzi magát, mint amit mutatni képes: Dalton Trumbo minden mondatba beleszőtt áldozata nagyjából annyi, hogy kénytelen kisebb házba költözni, és irreális mennyiséget dolgozni, hogy fenntartsa családja megszokott életszínvonalát (szeretnék én olyan rossz helyzetben lenni, hogy 1200 dollárt kapok egy három napos munkáért...), de az is sokatmondó, hogy az üti szíven, amikor egyik hasonló cipőben járó színészkollégája kénytelen eladni egy festményét. A Trumbo viszont nemcsak arra nem képes, hogy megfesse az antikommunista boszorkányüldözés nagyságrendjét és ábrázolja valódi áldozatait (ezt mindössze a stáblista előtt villantják fel pár másodpercre), de még főhőse életében sem képes megfelelően kirajzolni ennek a küzdelemnek a mértékét. A jelenetek nagy része lapos, és a valódi érzelmek csak a karakterek szövegeiben látszanak, a rendezés viszont már nem képes közvetíteni őket.
Ezzel együtt a szokásos életrajzi filmes paneleket képes annyival színesíteni, hogy egy valamilyen szinten érdekes és magával ragadó mozit kapjunk, de attól tartok, Trumbo figurájának ilyetén történő bemutatása nem az a produkció lesz, amely komoly nyomot hagy a filmvilágban. Igaz, akkorát eleve nem tudott volna, mint főhőse.
7/10
A Trumbo teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
