A pénzügyi világról szóló alkotásoknak mindig is nagy rákfenéje volt, hogy kizárólag az üzleti oldalon álló szereplőkkel foglalkoztak, amikor pedig a 2008-as válságról kezdtek születni alkotások, még égetőbbé vált a kérdés, hogy esetleg a különböző machinációk elkövetői és haszonélvezői helyett annak áldozatairól is szó essen. A nagy dobás már dicsértem azért, hogy nem feledkezett el róluk sem, de hangsúlyos, hogy alapvetően egy nyúlfarknyi betekintés volt csak, amivel kiérdemelte ezt a méltatást részemről. Elsősorban ezért kiváló darab a 99 Homes, ugyanis úgy képes beszélni a recesszióról, hogy mindvégig ezt a nézőpontot tartja fenn.
Legfőbb szereplője ugyanis a kilakoltatásra váró Dennis Nash (Andrew Garfield), aki jelzáloghitele miatt szinte napokon belül elveszti családi otthonát, ahol édesanyjával és fiával élt. A véletlenek összejátszása folytán azonban úgy alakul, hogy Dennis már napokon belül az őt kilakoltató ingatlanosnak, Rick Carvernek (Michael Shannon) dolgozik, aki egy komplett vállalkozást épített fel arra, hogy a becsődolt hitelekkel a bankok tulajdonába kerülő ingatlanokkal foglalkozzon. Főhősünknek tehát nemcsak a büszkeségét kell lenyelnie, de hamarosan arról is döntenie kell, hogy a busás fizetés megér-e neki annyit, hogy egyre mélyebbre merüljön a kilakoltatásokat övező kétes ügyletekbe.
Ramin Bahrani filmje pedig kegyetlen realitásérzékkel rendelkezik: ugyan hazánkban (szerencsére) nem fajult addig a helyzet, hogy komplett lakónegyedek néptelenedjenek el, és külön kis enklávékat alkotó motelek teljenek meg ennek nyomán, de még így is bőven átérezhető a 99 Homes-ban ábrázolt helyzet - a nagyságrendek által okozott megdöbbenés pedig már csak külön bónusz ehhez. A forgatókönyv azonban egyértelműen egy világos erkölcsi drámára kívánja felfúzni a történetet, amelyben megmutatkozik, hogy a bankok aljasságát átkozó kisember éppenséggel maga sem feltétlenül hoz sokkal becsületesebb döntést, ha ott a lehetőség előtte, hogy gyorsan és könnyen meggazdagodjon. A kissé háttérbe szoruló mentor-antagonista szinte már nem is szükséges ehhez a képlethez, ugyanakkor gyönyörű, hogy milyen ellentmondásos figurát rajzol meg benne a forgatókönyv: Rick főszereplőnk felé alapvetően mindig korrekt, ugyanakkor egy szemernyi kétségünk sem marad afelől, hogy mennyire egy érzéketlen és cinikus személyiség.
Michael Shannon pedig ezt az ambivalenciát pazarul ragadja meg (az "amerikaiságról" tartott monológja hatalmas fénypontja a filmnek), de az alkotás igazi sztárja a sokkal több teret is kapó Andrew Garfield. Az ő brillírozása nélkül kevésbé lennének látványosak a karakterét feszítő dilemmák, vágyak és félelmek, és ismét bizonyítja, hogy ezek az összetört, de egy láthatatlan belső tartással rendelkező figurák kiválóan állnak neki (ld. Boy A). Az, hogy a 99 Homes-ról mégsem tudok remekműként beszélni elsősorban két elem folymánya: egyrészt a műre tipikusan igaz, hogy csak "fel van véve", vizuálisan semmi tudatosságot nem tudtam felfedezni, és főként csak egy tévéfilm látványát tudta visszaadni. Másrészt pedig (hiába van szó elvileg igaz történetről) a befejezés rettentően alulmúlja az addig felrajzolt árnyalt képet, és egy meglehetősen giccses és méltatlanul egyszerű elvarrását jelenti a szálaknak.
De ha szenved is ilyen (viszonylag súlyos) hiányosságoktól, mégis azt mondanám, többet ér (és hiánypótlóbb) egy ilyen szemszög, mintha kiállítunk egy rakás sztárt származtatott pénzügyi termékekről stand-upolni. És már csak azért is köteles vagyok a 99 Homes fontosságát kihangsúlyozni, mert szégyennek tartom, hogy egy ilyen alkotás ennyire kevés figyelmet kap. Úgyhogy íme, egy film válságról, amely nem olyan könnyed, mint A nagy dobás, azonban bizonyos aspektusaiban feltétlenül értékesebb.
8/10
A 99 Homes teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
