Lógicsálna a halál egy szirtfokon, pláne egy olyan első osztályú tériszonnyal, ami nekem van. Bár, ha a karrierem múlna rajta, lehet, hogy mégis bevállalnám, pont úgy mint Sly. Nem nagyon volt választása, a 90-es évek elején nagyon lejmenetet vett a pályája, kikerült a fősodorból, kellett egy erősen közepes, biztos panelekből építkező mozi, ami nem vágja földhöz a nézőt, de emlékezteti arra, hogy régi kedvence még a világon van. Ez volt a Cliffhanger, amely műfaji váltás volt az akcióikon korábbi filmjeihez képest, voltak megdöbbentően erős jelenetei, és néhány olyan mondata, amelyet még sok év múlva is lehetett idézgetni, vagyis összejött a várva várt siker. Bennem nem hagyott mély nyomokat egykoron ez az alkotás, abszolút nosztalgia okokból néztem újra, és azt kell mondanom, a helyzet változatlan: ez egy korrekt film, egyszer érdemes megnézni, mert még mindig nem járt el felette végleg az idő.

Gabe (Sylvester Stallone) hegyi mentőként tevékenykedik, egészen addig a végzetes balesetig, amely kollégája, Hal (Michael Rooker) barátnőjének a halálát okozza. A férfi összetörik, magát okolja mindenért, egy évre elmegy felejteni, és csak azért tér vissza a helyszínre, hogy magával vigye szerelmét, Jessie-t (Janine Turner). A lány ráveszi arra, hogy segítsen Hal-nak egy bajba jutott csapat megmentésében, a dolgok azonban nagyon hamar elfajulnak a hegyek között...

Iszonyúan erős a kezdő jelenet, őszintén szólva én erre emlékeztem elsősorban, és a film megtekintése után is azt tudom mondani, hogy ellőtték a puskaport az elején, a hatásos nyitást egy lendületes, de átlagos történet követte, amely elsősorban a szép képeknek és a betegesen jó főgonosznak köszönheti, hogy nem fulladt unalomba. Nem ásítozunk az alkotás megtekintése közben, de azért nem rágjuk a körmünket az izgalomtól, szerencsére mindig akad egy-egy fordulat, amely miatt nem érezzük úgy, hogy minden jelenete tökéletesen kiszámított, holott nagyon is az. A forgatókönyvnek éppen ez volt a legnagyobb előnye: tudta, hogy mit akar kihozni a filmből, és ezt is valósította meg, nem többet és nem kevesebbet. Sly-t újra fel kellett tenni a térképre, a nézőknek kellett egy meglepő húzás, ami miatt bemennek a moziba, íme a megoldás: másszon hegyet. Stallone akcióikonként vésődött be mindenkinek, a vígjáték nem jött be, a drámát hagyjuk, kellett valami köztes megoldás, amelyben csodálhatjuk kidolgozott izmait, verekszik is egy kicsit, de azért nem ezen van a hangsúly. Akcióban tehát nem volt hiány, de a lőfegyvereket ezúttal nem Sly kezelte, a tőle megszokottól jóval emberibb vonásokkal rendelkező karaktert írtak neki.

Humor is akadt a történetben, de azért mégis egy thrillerről van szó, amelyet eléggé felvizeztek szépen fényképezett természeti képekkel és egy nagyon harmatos szerelmi szállal. Alapvetően elég érdekes karaktereket sikerült kitalálni, csak éppen nagyrészt megmaradtak a felszínen velük kapcsolatban az alkotók. Van nekünk egy rendkívül pszichopata rosszfiúnk, aki valóban betegesen őrült, de ez igazából egyetlen jelenetben mutatkozik meg hátborzongató erővel (Milyen az igazi szerelem? Önfeláldozó!), csak ott érezzük azt a zsigeri döbbenetet, amelyet a film teljes időtartama alatt ki kellene váltani belőlünk. A többi szereplőre is ez érvényes, vagyis nem hagynak bennünket hidegen, van egy-két olyan eseménysor, amellyel meg tudnak lepni bennünket, de összességében egyikük sem olyan különleges, hogy egy életen át emlegetjük a velük való találkozást. Biztosra mentek az alkotók, annak minden előnyével és hátrányával együtt, és a végeredmény is ennek megfelelő: egy jó, de nem igazán maradandó mozi lett belőle, amelyben John Lithgow volt a legjobb, mégis Stallone-t húzta ki a szakmai gödörből.

Nagy siker volt a film a maga idejében, ami mai szemmel nézve kicsit érthetetlen, hiszen távol van attól, hogy korszakos alkotásként tekintsünk rá, mégis egy ikon tért vissza neki köszönhetően, mi pedig szeretjük az ilyen hollywoodi sztorikat. Mert ez a látványos, de önmagában nem túl jelentős mozi nem sokat ért volna Sly nélkül, és lássuk be, nem is fizettük volna ki a mozijegy árát, ha nem az ő neve virít a főcímen. A sok csalódás ellenére mégis adtunk egy esélyt neki, és szerencsére bejött, mindenki jól járt, mi kaptunk egy összességében jó filmet, az olasz csődör visszakapta a karrierjét. A szakmai elismerés sem maradt el, hiszen 3 Oscar-díjra jelölt alkotásról van szó, amely nem kis szó a saját műfajában, még akkor sem, ha a zenéért és az effekteké volt a dicsőség.

A rendező, Renny Harlin nem hétköznapi figurája volt saját kora filmvilágának. Neki köszönhetjük Ford Fairlane-t, a Die Hard 2-t, az Utánunk a tűzözönt, amelyek akkoriban nagyon menő alkotások voltak, mára azonban picit már megkopott a fényük. A Cliffhanger tökéletes példája az ő ellentmondásos pályafutásának: nem zseniális alkotás, de megvan benne az a bizonyos plusz, amely miatt nem tudjuk kiverni a buksinkból sok év múlva sem néhány jelenetét.

7/10

A Cliffhanger - Függő játszma teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.