A Disney élőszereplős filmjeinek sorsa több, mint hányattatott volt az utóbbi időben, olyan biztonsággal egy stúdió mozijai sem buktak meg mind a pénztáraknál, mind a kritikusok előtt, mint a John Cartertől a Tomorrowlandig felvonultatott alkotások sora. Egyedül a klasszikus mesék feldolgozásai (Hófehér és a vadász, Demóna, Hamupipőke) arattak sikert, így a Viharlovagokról már jóval a premier előtt tudni véltem, hogy egy újabb csúfos bukásra számíthatunk, amely még csak ráadásul színvonalas sem lesz. Előbbiről most még nehéz nyilatkozni (bár valószínűleg tényleg nem fog box office-rekordokat döntögetni), utóbbi kapcsán viszont kijelenthetem, hogy ezúttal legalább film minősége miatt nem kell aggódnunk.

Pedig a forgatókönyv alapvetően semmiben sem különbözik a katasztrófafilmek többségétől: 1952 telének legnagyobb hóviharában egy tankhajó kettétörik az Atlanti-óceánon, és egy tengerparti városka parti őrségének legényeire vár a feladat, hogy megmentsék a túlélőket - akiknek persze szintén meg kell szenvedniük a megmenekülésért. Ebben a sztoriban a szereplők (Chris Pine, Ben Foster, Casey Affleck) teljesen felcserélhető és jelentéktelen arcok, akiket csak éppen a különböző archetípusoknak való megfelelés különböztet meg valamennyire egymástól.

De a Viharlovagok emiatt nem szenved sok hátrányt, ugyanis pontosan olyan egyszerű és jól ismert toposzok mentén haladó alkotás, mint amilyen a fenti koncepcióból következne. Ugyanakkor arra különösen nagy figyelmet fordított az alkotógárda, hogy ezek között a keretek között a maximumot kihozzák belőle: a katasztrófa-thrillerek szokásos feladatmegoldós építkezése hihetetlenül pontosan van adagolva, Craig Gillespie rendező tökéletesen váltogat a CGI-tenger rémisztő hullámai és a szereplők rettegését mutató közelik között, Carter Burwell dallamai pedig úgy pumpálják az adrenalint, hogy néha talán még filmre sem lenne szükség ahhoz, hogy megkapjuk ugyanazt az élményt.

És - mint minden bevált klisékre építő mozi esetében - itt kellene következniük azoknak a soroknak, ahol azt ecsetelem, hogy a fentiekért cserében milyen kínosan elhasznált fordulatokat kell végigülnünk, és milyen nyálas mondatok esnek ki a szereplők szájából, de a Viharlovagok elképesztően visszafogott ilyen téren. (Főleg, ha azt is hozzáveszem, hogy az egyik legnagyobb giccsgyáros stúdió terméke). A kötelezően szerepeltetett szerelmi szál meglehetősen visszafogott ilyen téren, és éppen teret kap, hogy még ne érződjön felesleges tölteléknek két akciójelenet között. Ahhoz képest pedig, hogy a film annyira amerikai, hogy már csak Matt Damon hiányzott a megmentendő tengerészek közül, a pátosz sem önti el a képsorokat, mintha a rendező maga is csak tisztességesen végzett munkaként tekintene a tengerészek tettére, túlzott heroizálás helyett.

Avagy a produkció pontosan azt nyújtja, amit egy nem túl nagy ambíciókkal rendelkező, de profi blockbustertől elvárna az ember - egy olyan élményt, amilyenre tavaly egészen a Mentőexpdícióig kellett várnunk. A Viharlovagok nagy lendülettel hajózik Cameron Titanicjának és Emmerich romboláspornóinak farvizén, és ha nem is fog nagy hullámokat vetni, a feladatát kiválóan elvégezte - pont úgy, mint történetének hősei.

8/10

A Viharlovagok teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán