Az ártatlanság elvesztése kicsit érdekes témaválasztás Bernardo Bertolucci-tól, akinek egy olyan hírhedten szabados alkotást köszönhetünk, mint Az utolsó tangó Párizsban (amit túl fiatalon láttam, ezért nem tudtam értékelni, lassan ideje lesz az újrázásnak). A mester A kis Buddha üres látványorgiája után intimebb történetet akart elbeszélni, és mivel róla van szó, természetesen a szüzesség elvesztésére esett a választása. Szerencséjére megtalálta a megfelelő főszereplőt az akkor még tökéletesen ismeretlen Liv Tyler személyében (a tündéskedés csak később jött), az ideális helyszínt Olaszországban, egy kiváló operatőrt, Darius Khondjit, már csak egy remek forgatókönyv és jól megírt karakterek hiányoztak az újabb klasszikushoz. Ez utóbbiak hiányában azonban sajnos egy szép, de nem éppen tartalmas mozi került ki Bertolucci kezei közül. Kár, mert ebben a filmben sokkal több volt, fájóan hiányzik belőle a rendező korábban már bizonyított zsenialitása.
A 19 éves Lucy (Liv Tyler) édesanyja halála után Olaszországba utazik, hogy utánajárjon egy családi titoknak. Az édesanyja híres költő volt, és egyik alkotása alapján arra gyanakszik, hogy nem az az édesapja, akit eddig annak hitt, hanem egy barátoknál töltött nyaralás alatti kaland során fogant. Amikor megérkezik a művészek által lakott helyre, és kiderül, hogy még szűz, felbolydul a társaság...
Jól indul a film, aztán szépen lassan beleveszünk a látványba, amely mögött nagyon keressük a tartalmat, de elég nehezen találjuk meg. Tévedés ne essék, romantikából és vérbő romantikus képekből nincs hiány, de az egymás után pergő jelenetek nem akarnak egységes egésszé összeállni, hiányzik egy belső gerinc, ami összetartaná. Igen, tudjuk, hogy a lány az apját keresni, és el fogja veszíteni a szüzességét, a kérdés csak az, hogy kié lesz a megtiszteltetés? Akad néhány zseniális pillanat (pl. amikor a lány el akar menni a házból, de egyszerre három jóképű fiatalember megjelenése után azonnal megváltoztatja a terveit, egyetlen másodperc alatt telik meg élettel a filmszalag), de a témához illő erotikus túlfűtöttség nem mindig érhető tetten, dacára annak, hogy szexben nincs hiány (nyugalom, semmi polgárpukkasztás, mármint a mesterhez képest).
A karakterek mélysége nem ér el a Mariana-árokig, ráadásul a főszereplőn kívül túl keveset tudunk meg róluk ahhoz, hogy érdekeljen bennünket a sorsuk. Csak felskiccelték az alkotók a figurákat, mindegyikük különleges, de annyira felszínesen kerültek ábrázolásra, hogy nem tudják betölteni a funkciójukat a filmeben. Van itt egy kedves, középkorú művészházaspár, egy szexuálisan túlfűtött leánygyermek, aki nem a megfelelő pasival jár, egy elborult művész fiúgyermek, aki még mindig keresi saját magát, egy teljesen különc, idős úr, és egy nagy nehezen egymásra találó pár. Szerencsére a lányon kívül egyetlen szereplő nagyon jól ki lett dolgozva, a haldokló író van olyan erős karakter, hogy az ő kettejük közös története miatt érdemes legyen végignézni az alkotást.
Fájdalmas nézni, hogyan esik a szét lassan, de biztosan a film, főleg a vége lett rendkívül csalódást keltő. Mert hiába történik meg szívet melengetően ábrázolva, aminek meg kell történnie, mégsem tud akkorát ütni, mint amekkorát ennyi várakozás után kellett volna. Nem tudjuk meg, mit változtatott ez a lányon és fiún, így a katarzis sajnos elmarad, maradnak nekünk a szép képek, és a könnyfakasztó, ámde sajnos kissé üres romantika. Sokkal maradandóbb az író és a lány kapcsolata, az egyik az elmúlásra készül, a másik csak most kezdi az életét, és néhány rövid napra összekapcsolódik a történetük. Mindketten sokat kapnak a másiktól, ha nem is fordítják meg egymás sorsát. Valószínűleg sokkal jobb lett volna a film, ha kettejükre koncentrál a történet, de Bertolucci túl sok mindent akart elmondani az ártatlanság elvesztése apropóján, így végül túl kevés lett a végeredmény. Kár érte.
Liv Tyler tökéletes választás volt a főszerepre, első filmszerepében hamvasan ártatlan tudott lenni, ugyanakkor mélységet is tudott adni a karakternek. Jeremy Irons nélkül ez az alkotás nem sokat ért volna, minden jelenetben erősen érződik a jelenléte. A többieknek sajnos nem sikerül emlékezetest alakítania (a férfi nézők nyilván nem osztják ezen véleményemet Rachel Weisz tekintetében), nekem különösen fáj Jean Marais súlytalan szerepeltetése.
Bertolucci nagy tisztelőjeként nagyon szomorú vagyok, és most úgy érzem, ellopta tőlem a játékidőt, amit sokkal tartalmasabb dolgokra is fordíthattam volna. A film nem rossz, csak közepes, de az attól az embertől, aki több remekművet is letett az asztalra, egyszerűen kevés. Nincs olyan, hogy egy rendezőnek minden alkotása kiválóan sikerül, de ennél én akkor is többet vártam volna. Egyszer nézős, felejtős darab, sajnos.
6/10
A Lopott szépség teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
