Az első részben a szemünket lakatta jól Tarantino, a másodikban a lelkünket, de mindkettő ugyanolyan emlékezetesre sikeredett, Egy véres akcióorgia után vajon le tudja kötni a nézőt egy kőkemény lélektani dráma, amelyben éppen olyan kevés a kardozás és vérengzés, mint az elsőben a párbeszéd? Nos, a rendezőnek ez is sikerült. Jó arányérzékkel kettévágta a filmjét, és nem egyszerre, hanem egymás után küldte moziba őket. Ezzel egyrészt anyagilag nagyon jól járt, másrészt pedig megőrjítette szegény rajongókat, akik tűkön ültek addig, amíg meg nem tudták, hogyan fog végződni a menyasszony és Bill mindent eldöntő végső párbaja. Amíg az első felvonás a harcművészeti filmek előtt tisztelgett, ez a rész inkább a westerneket idézte meg, természetesen a mester utánozhatatlan stílusában. Hibátlanul végig lett vezetve a történet, a katarzis sem maradt el, és főleg azért, mert a végkifejlet teljesen máshogyan alakult, mint ahogy az első rész után elképzeltük volna.

A menyasszony (Uma Thurman) öt fős listája háromra redukálódott, és el is indul, hogy kihúzzon róla minden nevet. Azonban a dolgok nem pont úgy alakulnak, ahogyan tervezte, melynek következében élve eltemetésre kerül, és még a Hattori Hanzo kardja is rossz kezekbe kerül. De ezt is megoldja, mert senki és semmi nem tarthatja vissza attól, hogy leszámoljon Bill-lel...

Tarantinonál stílusosabban senki sem tud lopni a filmiparban. A harcművészetekhez nem értek, ezért az első rész mélységeit nem igazán tudtam értékelni, westernfüggő lévén nem meglepő módon a második felvonás sokkal nagyobb kedvenc nálam, éppen azért, mert itt értem az utalások nagy részét. Már a nyitójelenet az El Paso-i kis templomban igazi stílusbravúr, és később sem csúszik hiba a hangulat megteremtésébe. Mindezzel együtt egyáltalán nem érezzük úgy, hogy egy poros western képeit nézzük, Tarantino új világot tudott teremteni a régi talaján, nem kell neki vérözön ahhoz, hogy darabokra szaggassa a lelkünket, elég egy iszonyúan dögös forgatókönyv, egy jó casting és egy jó operatőr.

Ebben a részben megismerjük a múltat (vagy legalábbis annak azon részeit, amelyek fontosak a történet szempontjából), fény derül minden titokra, mindenki elnyeri méltó büntetését, a bosszúhadjárat végére pont kerül, mi pedig megint át lettünk verve, mert azt hittük, ismerjük Tarantinót, és tudjuk, mi lesz a film vége. És akkorát tévedünk, hogy csak nézünk ki a fejünkből, mert a mester már megint bebizonyította nekünk, hogy nem ismétli saját magát, vannak még olyan zseniális húzásai, ami miatt nem lehet leírni, tud még nekünk meglepetést okozni, és amíg így lesz, hosszú tömött sorokban fogunk elvándorolni a moziba megnézni a legújabb filmjét, (Engem legalábbis nem érdekel, hogy kikerült a netre a screener, az Aljas nyolcast Tarantino iránti tiszteletből természetesen a filmvásznon fogom megnézni, ahogyan az összes eddigi alkotását, bár nem ítélem el azokat, akik nem bírták kivárni a bemutatót).

Zúgó áradatként söpörnek végig a lelkünkön Taratino földhöz vágósan erős szövegei, amelyek a kellő ritmusban kerülnek megszakításra néhány akciójelenet által, olyannyira magával ragadnak bennünket a képsorok, hogy Bill és a menyasszony végső jeleneténél már csak arra van erőnk, hogy elégedetten bólintsunk: igen, ezt vártuk a mestertől! Nem ez a kedvenc filmem a rendezőtől (hanem a Ponyvaregény), de a második a listámon. Coolságfaktorban ugyanúgy nincs benne hiány, mint az első részben, mégis számomra sokkal stílusosabb ennek a hangulata. Nincs gyerekem, ezért még nem tudom, hogy milyen az anyai érzés, viszont Tarantino kiválóan megírta ebben a filmben, hogy mennyire meg tudja változtatni még a legkegyetlenebb gyilkost is. A menyasszony és Bill kapcsolata is bemutatásra kerül, végső beszélgetésük úgy tud a szívünk mélyére hatolni, ahogyan egyetlen véráztatta akcióorgia sem lenne képes rá. Ezt a történetet így kellett befejezni ahhoz, hogy felejthetetlen legyen. Tarantino szerencsére megint hozta a formáját.

Uma Thurman ebben a részben megmutathatja, hogy nem csak az akciójelenetekre készült fel lelkiismeretesen, hanem kiváló színésznő is. Mégsem ő a legjobb a filmben, hanem David Carradine, aki élete szerepét játszhatta el a rendezőnek köszönhetően. Michael Madsen - nél jobb választás nem létezett volna Bill öccsének megformálására, Daryl Hannah is kapott néhány emlékezetes jelenetet, Samuel L. Jackson stílusos, mint mindig. Gordon Liu Pai Mei mester szerepében kiváló volt.

Tarantino szám szerint nem rendezett túl sok filmet, mégis a mai napig esemény egy új alkotás bemutatója, dacára annak, hogy a Kill Bill második része után született mozik már nem érték el a korábbiak színvonalát. Jómagam nem vagyok fan, de nagyon sok szép emléket őrzök a mester által filmre álmodott történetekből. Nyilván mindenkinek más a toplistája, de az enyémen ez az alkotás rendkívül előkelő helyen szerepel. Tarantino által talán nem ment igazán előre a világ, de jóval szegényebb lenne nélküle, az biztos.

9/10

A Kill Bill 2. teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.