Tarantinót nem azért szeretjük, mert olyan istentelen nagy művész, hanem azért, mert olyan olyan filmeket hoz nekünk össze, amelyeken eldobjuk az agyunkat. Az egykori videotékás srác soha nem járt szakirányú képzésre, viszont végtelen számú mozit volt munkaköri kötelessége megtekinteni, és nem volt rest egykori kedvenceit sok évvel később saját stílusában újrahasznosítani. A Tiszta Románcnak köszönhetően műveltem ki magam anno Sonny Chiba munkásságából, akit a mester istenített, nem volt kérdés, hogy egyszer az ő filmjeinek is emléket fog állítani a maga módján. Így született meg a Kill Bill, amely nem olyan mestermű, mint a Ponyvaregény vagy a Kutyaszorítóban, viszont olyan cool, hogy öröm nézni, még most, sok évvel a bemutatója után is.
Egy állapotos menyasszony és a teljes násznép holtteste fekszik egy El Paso-i kis templomban. Azonban a gyilkosok nem végeztek mindenkivel, kiderül, hogy a lány él és négy év után felébred a kómából. Emlékezni kezd mindarra, ami történt vele, és elindul megkeresni azokat, akik megpróbáltak leszámolni vele...
Egyáltalán nem vagyok a harcművészeti alkotások szakértője (nem tudnám levezetni, hogy mi a különbség a kung fu és a karate között, tisztelem azt, aki igen, viszont engem egyszerűen nem érdekel ennyire a téma), de nyilván a műfaj klasszikusaihoz volt szerencsém az évek során. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden utalást értek a filmből, de az tudom, hogy abszolút mértékben áthatja azoknak a régi filmeknek a hangulata. Csak jól fel lett turbózva, és annyira túl lett pörgetve a sztori, hogy alig győzzük befogadni a ránk zúduló akció és szövegorgiát. Ez utóbbiról nem a mennyiségre, hanem a minőségre helyeződött a hangsúly, melynek következtében olyan zseniális egysorosokat kaptunk a pofinkba, mint pl. "Az a nő megérdemli a bosszút, mi pedig megérdemeljük a halált". Akcióból sincs hiány, annyi (mű)vér folyik el a vásznon, mint 10 hasonló műfajú filmben összesen. Túlzás igen, de annyira jól illeszkedik a Tarantino teremtette világba, hogy egyáltalán nem akadunk fent rajta, csak tágra nyílt szemekkel kamillázunk a legtöbb jelenetén.
A rendező tökéletesen ért ahhoz, hogyan kell úgy felépíteni egy történetet, hogy az üssön a vásznon. A vágás, a zene, a forgatókönyv, a karakterek mind a helyükön vannak, úgy hasznosítja újra a régi filmeket, hogy közben új világot teremt. Taratino mesterien játszik az idegeinkkel, nem tudjuk meg, ki az a Bill, csak a hangját halljuk és az általában kardot fogó kezét látjuk. Ennek eredményeként őrülünk megfelé, hogy jöjjön már a következő rész, ahol végre megtudjuk, kin is akar bosszút állni a menyasszony. A főszereplő karaktere a legnagyobb aduja a rendezőnek, ugyanis éppen attól működik ennyire a film, hogy nem egy férfi aprítja a rosszakat, hanem egy törékeny lány. És mivel a mesterről van szó, természetesen Bruce Lee legendás sárga dresszében gyilkolja halomra a szerencsétlen kaszkadőröket és statisztákat. Természetesen nem maradhat el a végső nagy harcjelenet sem, amelyet ezúttal két nő vív egymással, nem éppen kímélő fokozaton. Arról nem is beszélve, hogy egy 17 éves kislánytól nem éppen azt várnánk, hogy ilyen jól bánik a láncos buzogánnyal (vagy valami olyasmivel). Igazi női akciófilmről van szó, Tarantino adott a feminizmusnak, úgy, ahogyan csak ő tud.
Nem mehetünk el szó nélkül az animáció mellett sem, amelyből megismerjük O - Ren Ishii történetét. Stílusbravúr a javából, ahogy az egész film is az. A katarzis azonban ezúttal elmarad, a zsenialitás hiányzik az alkotásból, de ettől még földhöz tud vágni rendesen, és addig nem nyugszunk, amíg nem kerítünk magunknak egy Hattori Hanzo-szerű kardot mert kell! Soha nem fogjuk használni, de jó érzés tudni, hogy a közelünkben van. Tudom, mert lány létemre nekem is van otthon, a biztonság kedvéért mindjárt három. Pedig nem vagyok Tarantino-fan és soha az életemben nem forgattam kardot (nem is tervezem), de az a bizonyos hangulat anno annyira átjött, hogy még engem is elkapott a láz. Apukám meg örült, hogy a pici lánya végre megnézi vele a régi kedvenc filmjeit, ő pedig végre rászánta magát, hogy megnézzen egy Taratino-művet. Így ölel át generációkat a rendező vérgőzös akciózása.
Inkább a látványon van a hangsúly, a mester nagyon visszafogta magát szövegben, bár azért egy-két emlékezetes jelenet itt is akad (részemről abszolút kedvenc, amikor Lucy Liu kimonóban végigtipeg az asztalon, laza csuklóval levágja a hőzöngő alvilági figura fejét, és átmenet nélkül nekiáll káromkodni). Továbbra is hangsúlyoznám, azt nem tudom megítélni, mennyire hitelesek a harcművészeti jelenetek, abszolút laikusként nekem nagyon tetszettek, és úgy éreztem, Tarantino méltó emléket állított a Sonny Chiba nevével fémjelzett alkotásoknak. Az pedig a menőség teteje, hogy maga a színész is feltűnik a filmben (természetesen ő Hattori Hanzo, ki más?).
Uma Thurman tökéletes választás volt a főszerepre, ártatlan külsejével hihetetlen kontrasztot tudott képviselni a kőkemény akciójelenetekben, és hitelesen el tudja játszani a bosszúszomjas menyasszonyt. Lucy Liu méltó ellenfél volt, Daryl Hannah-nak és Vivica A. Fox-nak is jutott egy-egy szép jelenet, de a legjobb szöveg Michael Madsen-t illette, Sonny Chiba pedig nem véletlenül egy ikon.
Tarantino a legnagyobb mestere annak, hogyan lehet B-filmeket A - szintre emelni, az ő védjegye a stílus és az egyéniség. Ezúttal inkább tiszteletadás volt ez egy műfaj előtt, mint egy újabb mérföldkő az életműben, most nem a briliáns forgatókönyv volt a siker kulcsa, hanem a coolságfaktor. A lezárás tökéletes volt, alig vártuk, hogy a következő részben megtudjuk, hogyan alakul a menyasszony és Bill között a végső leszámolás.
8/10
A Kill Bill teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
