Tarantino sorozatot indítok itt, a Smoking Barrels blogon. Volt már ilyen és lesz is még, de a kedvenc rendezőjéről nem feltétlenül azért ír az ember, mert nagy újdonságokat akar mondani. Egyszerűen csak alkotni akar és bízik benne, hogy az elkészült szériát érdekesnek találja majd az olvasó. 2005-ben láttam a két Kill Billt, akkor lettem nagy kedvelője QT-nak és onnantól vagyok nagy filmszerelmes. A rendezőről, illetve az elkészült műveiről azóta többször is írtam, rengeteget olvastam a témában és elkövettem egy majd hatvan oldalas szakdolgozatot is 'Előzmények és hatások Quentin Tarantino életművében” címmel. Most az a célom, hogy ismét végignézzem a Mester mozijait és egy nyolc plusz egy részes sorozatban megemlékezzek azokról, felhasználva korábban megszületett írásaimat is. Terveim szerint szórakoztató és tartalmas posztok fognak születni: havi egy cikk fog megjelenni és így nagyjából a The Hateful Eight amerikai bemutatójának környékén fog véget érni ez a kis utazás a Tarantino-világban. Így tervezem a sorrendet:
- Kutyaszorítóban / Reservoir Dogs
- Ponyvaregény / Pulp Fiction
- Jackie Brown
- Kill Bill
- Kill Bill 2
- Grindhouse
- Becstelen Brigantyk / Inglourious Basterds
- Django elszabadul / Django Unchained
- Egyebek ( From Dusk Till Dawn, Sin City, Four Rooms stb.)
Elsőként következzen tehát a film, amivel bemutatkozott a nagyközönségnek a rendező. Tarantino's Hateful Eight, első rész: Kutyaszorítóban.
I don't tip because society says I have to. All right, if someone deserves a tip, if they really put forth an effort, I'll give them something a little something extra. But this tipping automatically, it's for the birds. As far as I'm concerned, they're just doing their job.
'Let me tell you what 'Like a Virgin' is about.” Ezzel a mondattal indult el minden. Egy étteremben vagyunk. A kamera lassan jár körbe egy nagy asztal körül. Férfiakat látunk, fekete öltönyben és nyakkendőben, fehér inggel. Kávéznak, beszélgetnek. A téma Madonna és hogy jár-e borravaló a pincérnőnek. A cselekmény szempontjából túl nagy jelentősége nincs a jelenetnek, ellenben rendkívül vicces az egész, ha van füle az embernek az ilyesmihez. Legalábbis elsőre így gondoltam, aztán másodjára már feltűnt, hogy Tarantino ebben a részben rendkívül ügyesen mutatja be filmjének főszereplőit, elkezdi építeni a karaktereket és rögtön be is vezet minket, nézőket az ő különleges világába. Az univerzumába, ahol a bűnözők nem csak a bűnözésről csevegnek, hanem hétköznapi dolgokról is, és minden második mondatukba el van rejtve egy popkulturális utalás. Az első tíz percből konkrétan nem derül ki, hogy ők rosszfiúk és rablásra készülnek, de a kinézetük és egy-egy megmozdulásuk azért utal arra, hogy nem tisztes polgári állással kívánnak meggazdagodni. A jelenet végeztével felcsendül George Bakertől a Little Green Bag, az öltönyösök végtelenül 'cool" módon, lassítva jelennek meg a főcím alatt, hogy aztán egy hirtelen váltással egy autó hátsó ülését pásztázza a kamera, ahol egyikük éppen vérben tocsogva haldoklik. Hatás-ellenhatás. Hello, Mr. Tarantino!
Az 1992-ben bemutatott Reservoir Dogs egy balul elsült gyémántrablás meséje. Egy olyan heist-movie (film, amely egy rablás megtervezését, véghezvitelét és utóéletét helyezi a középpontba), amelyben nem látjuk a cselekmény mozgatórúgóját. Csak a karakterek elmondására támaszkodhatunk abban a tekintetben, hogy mi történt bent az épületben. Az előzmények és az utózöngék (főleg utóbbiak) viszont már fontosak, a film legnagyobb kérdése pedig az, hogy ki volt a spicli, aki miatt bukott az egész mutatvány. Sokáig sem a nézők, sem a szereplők nem tudják, ki volt az, aki köpött, az utolsó fél órában viszont már az adja az izgalmakat, hogy Tarantino leleplezi a hunyót. Mi már tudjuk, amit a karakterek nem, s látjuk, hogy közülük ki az, aki jól gondolkodik, s ki az, aki kevésbé.
A Reservoir Dogs non-lineáris szerkezetű, fő helyszíne egy lepusztult raktár, ide tér vissza mindig a fókusz, ez a mozi kvázi jelene. Ha időrendben haladna a film, akkor a már említett éttermi rész valahol a középtájon helyezkedne el az eseménysorozatban. Van három kis flashback, amelyek közül az első Mr. Pink menekülését mutatja be a bűncselekmény helyszínéről, a második Mr. White 'felvételi beszélgetése", a harmadik pedig Mr. Blonde hasonló témájú társalgása. A Kutyaszorítóban kétharmadánál van egy nagy visszapillantás, amely elmeséli a beépített rendőr felvételét a csapatba, illetve láthatunk még néhány részletet a rablás előtti (itt derül ki az is, hogy pontosan mikor és miért kaptak új, 'színes" neveket a gengszterek) és utáni eseményekből is. S akkor még nem is beszéltem a hosszú flashbacken belüli flashbackről, ami egy olyan sztorit jelenít meg, ami nem több, mint puszta kitaláció. Ez a szerkezet szinte garantálja egy jó film létrejöttét, hiszen QT mindvégig olyan módon építi a szálakat, hogy a történet a lehető legérdekesebb maradjon, miközben sikeresen árnyalja karaktereit is. Tarantino egyik legjellegzetesebb szerzői jegye az időrenddel történő játék és rögtön első rendezésében élt ezzel az eszközzel.
We had just gotten away from the cops. He just got shot. It was my fault he got shot. He's a fuckin' bloody mess - he's screaming. I swear to god, I thought he was gonna die right then and there. I'm tryin' to comfort him, telling him not to worry, everything's gonna be okay, I'm gonna take care of him. And he asked me what my name was. I mean, the man was dyin' in my arms. What the fuck was I supposed to do? Tell him: "Sorry, I can't give out that fuckin' information! It's against the rules! I don't trust you enough!"? Or maybe I should've, but I couldn't! Fuck you and fuck Joe!
A Tenessee állambeli Knoxville-ban született direktor egy másik köztudott ismertetőjele, hogy hatalmas filmes műveltségének köszönhetően (egy életnyi mozibuziság és több évnyi videotékás múlt megtette a hatását) előszeretettel merít inspirációt más művekből. Csákvári Géza így fogalmazta meg gondolatait a témában a Mozinet Magazin oldalán: „Tarantino tisztelői és kritikusai egyetértenek abban, hogy a mester lop. Ő maga sem tagadja. Szofisztikált környezetben már ezt úgy interpretálnánk, hogy újraértelmezi a filmtörténet egyes műveit, leporolja őket, kiszórja belőlük a felesleges sallangot, és lecsupaszított ötleteket, stíluselemeket és konkrét jeleneteket átemel." Ez pedig így is van. Quentin abban az igazán jó, hogy ezeket az elemeket képes egységes egésszé gyúrni, úgy mixelni, hogy egyedinek és frissnek hasson a végeredmény. A Reservoir Dogs idején sajátos felfogása még újdonságnak számított, így nem véletlen, hogy rögtön első filmjével plágiumgyanúba keveredett. A vádak szerint egyszerűen ellopta Ringo Lam 1987-es Lángoló városának (ami egyébként élvezetes cucc, bár szerintem közel sem olyan jó, mint jelen cikk tárgya) alapötletét és több jelenetét is. A hasonlóságok tagadhatatlanok (bár Tarantino sokáig esküdözött, hogy nem látta az ázsiai darabot): mind a kettő filmben van egy beépített rendőr, akinek az a feladata, hogy lebuktasson egy ékszertolvaj bandát. Közös pont még a rablás, az elhagyott raktár és vannak erősen hasonló snittek is. A hangsúlyok mégis teljesen mások. A beépült zsaru karaktere teljesen eltérő a két alkotásban. A Lángoló városban látjuk a bűntettet, a Kutyaszorítóban ez homályban marad. Az amerikai film szerkezete teljességgel eltérő. A raktárház Tarantino művében meghatározza a teljes hangulatot, Ringo Lam-nál csak egy (kétségkívül fontos) helyszín a sok közül. Az ázsiainál a szereplőket a cselekedeteik alapján ismerjük meg, míg a másik oldalon elsősorban a párbeszédek dominálnak ilyen téren. Közös motívum még az is, hogy mindkettő műben van mexican standoff ( amikor mindenki mindenkire pisztolyt fog és ha valaki elsüti a fegyvert, borul az egyensúly és nagy valószínűséggel mindenki meghal - egyébként ezt a fogást is többször alkalmazta már QT), de teljesen különböző végkifejlettel. Azt hiszem akkor járunk legközelebb az igazsághoz, hogy ha azt mondjuk, hogy Tarantino bőven merített inspirációt a Lángoló városból, tulajdonképpen egy alapszituációt formált saját képére és azt egész estés darabbá varázsolta. Ezzel valami teljesen újat hozott létre, valami meghökkentőt, csavarosat. (A bekezdés megírásakor nagy segítség volt ez a cikk.)
Megjegyzés: ha valaki még érdekel, hogy honnan vett át ötleteket, illetve mely filmekre reflektál Tarantino, érdemes megnézni az alábbiakat is:
- John Woo: Még szebb holnap (1987) ( öltözet)
- Stanley Kubrick: Gyilkosság (1956) (dramaturgia, időszerkezet)
- Joseph Sargent: Hajsza a föld alatt (1974) ( a bűnözők elnevezése)
Listen kid, I'm not gonna bullshit you, all right? I don't give a good fuck what you know, or don't know, but I'm gonna torture you anyway, regardless. Not to get information. It's amusing, to me, to torture a cop. You can say anything you want cause I've heard it all before. All you can do is pray for a quick death, which you ain't gonna get.
A Reservoir Dogs leghíresebb momentuma talán az, amikor a Mr. Blonde egy kis tánc után levágja egy szerencsétlen rendőr fülét, majd még poénkodik is egy sort a kezében tartott testrésszel. Ez a pár perces rész sokakban döbbenetet váltott ki, egyesek imádták, mások utálták. Miért? Azért, mert Tarantino hozzáállása az erőszakhoz merőben más volt, mint amit addig láthattak a nézők. A füllevágós jelenet ugyanis vicces. És naturális. Hihető, földhözragadt, ugyanakkor nevetésre sarkall: az emberek zavarba jöttek tőle. A rendező ügyesen játszik a vászon előtt ülőkkel. A kamera szégyenlősen elfordul akkor, amikor a penge a bőrhöz ér, az 'akció" rejtve marad a szemnek. A néző hallja a rendőr üvöltését és ennyi pontosan elég ahhoz, hogy a lehető legszörnyűbb kép jelenjen meg a képzeletében. Horror. Az elképzelt eseményre kontráz rá aztán Mr.Blonde, aki beszélni kezd a lemetszett fülbe és ez a maga kifordult, abszurd módján rendkívül humoros. Később is él ezzel az eszközzel Tarantino, elég csak a Ponyvaregény méltán klasszikus jelenetére, Marvin fejbelövésére gondolni, ahol agycafatokban úszva vitatkozik Jules és Vincent (aki Mr. Blonde, azaz Vic Vega testvére), a két gengszter. A kirobbanó erőszaknak ott egyszerű véletlen az oka: egy bukkanó, egy megcsúszó ujj. Meglepő, szórakoztató és nincs stilizálva. Reális, vagy legalábbis annak tűnik. Később persze változott némileg QT hozzáállása a vér és a levágott, szétrepülő, robbanó testrészek ügyében, a Kill Bill-ben vagy a Django Unchained-ben már más eszközökkel (is) dolgozott.
Tarantino mindig szeretett visszanyúlni a múltba, így volt ez már a Reservoir Dogs idején is. A zene például a hatvanas-hetvenes évekből művészi pontossággal lett összeválogatva. Quentin majdnem akkora szerelmese a jó dallamoknak, mint a mozinak, s válogatásaiból az tűnik ki, hogy kedvenc számai bizony még bőven az ő gyerekkorában születtek. Egy fiktív rádióadó, a K-Billy's Super Sounds of the 70's végig jelen van a filmben, annak valóságában létezik. Ez szól az autóban, amikor Pam Grierről pofáznak a szereplők és ez szól akkor is, amikor Mr. Blonde eljárja kultikus táncát. A számok így beépülnek a cselekménybe, az univerzum szerves részét képezik. A soundtrack (ahogy már utaltam rá) egészen parádés: a Stuck in the Middle with You vagy a Fool for Love méltán kerülhet be a legjobb Tarantino zenék közé, pedig ebben a tekintetben is kiemelkedő az életműve a rendezőnek.
If you fucking beat this prick long enough, he'll tell you he started the goddamn Chicago fire, now that don't necessarily make it fucking so!
Ez a film igazi macsómozi, női szereplő csak egyszer tűnik fel a színen és szinte azonnal meghal. A kanbuliba meghívást kapó színészek nagy élvezettel adják elő a pofásan megírt dialógusokat. Michael Madsen, Harvey Keitel, Steve Buscemi és Tim Roth járnak az élen (ők négyen kapták a legjobb szerepeket), de a régi nagy öregek, Edward Bunker és Lawrence Tierney is hasonlóan jól teljesítenek. A mozi jolly jokere mégis a fájdalmasan korán elhunyt Chris Penn, aki Nice Guy Eddie-ként az egyik legszínesebb karaktert formálja meg. Az előzőekből talán kitűnik, hogy Tarantino ért a színészvezetéshez is, nem emlékszem kirívóan gyenge alakításra a rendezéseiben. Talán egyedül ő maga az, aki lehúzza az átlagot, egyik kis szerepében sem túl jó, amit magára vállalt, legyen szó a Reservoir Dogs balszerencsés bűnözőjéről vagy a Grindhouse szétmálló tökű katonájáról. (A From Dusk Till Dawn-ban nyújtott emlékezetes teljesítményéről majd később írok.)
A Kutyaszorítóban apró, kis költségvetésű filmként készült el, Harvey Keitel segítségével. Ez a lehető legletisztultabb, legegyszerűbb Tarantino darab, amiben nincsen semmi különösebb plusz réteg, csak azokból az elemekből tevődik össze, amelyek miatt megkedveltem QT munkásságát. Kirobbanó erőszak, géppuska gyorsasággal szórt dialógusok, rejtett vagy éppen előtérbe tolt utalások, tökéletes ritmusú időugrások, emlékezetes zenék: számomra ez a szórakoztatás magasiskolája. A Reservoir Dogs az első darabja egy egységes szerzői univerzumnak és az egyik legjobban sikerült elsőfilm a mozgókép-történelmében.
10/10
