A 2014-es év nagy durranása az elsőéves sorozatoknál a True Detective mögött mellett a Fargo volt. Mindkét esetben antológiaisorozatról beszélünk, viszont míg idén a True Detective finoman szólva is vegyes fogattatásban részesült, addig a Fargo még egyet előre is tudott lépni.
És úgy lépett előre, hogy az első évadra jellemző fargós vonások mind megmaradtak. Azonban jóval szerteágazóbb a cselekmény, több a központi karakter – de a mennyiség semmiképp sem ment a minőség rovására. Az évad első epizódja a legjobb volt, amit idén láttam, és a többi is – logikusan építkezve – tartani tudta az első rész színvonalát.
A helyszín a régi, viszont az időpont, a sztori és a szereplők – kis utalásokat leszámítva – újak.
A középpontban egy maffiaháború: a helyi Gerhardt család bizniszét akarja lenyúlni a Kansas City maffia. A történetbe belecsöppen a fiatal hentes Ed (Jesse Plemond), felesége Peggy (Kirsten Dunst) és Lou Solverson (Patrick Wilson), a rendőr is. Majd következik a totális káosz, számos abszurd, vicces jelenettel, remek párbeszédekkel, színészi teljesítményekkel – mindezek Coen-es utalásokkal megspékelve.
A több szereplő és a szerteágazóbb cselekmény miatt joggal lehetett tartani, hogy lesz néhány töltelékkarakter, és a sztori is elveszíti az első évadra jellemző varázsát. Szerencsére azonban ez nem történt meg. Ritka az az évad, amikor lazán fel lehet sorolni 5-6 olyan karaktert, aki igazán emlékezetes volt, de a Fargónál ez egészen nyugodtan megtehető.
Nyilván arra számítani lehetett, hogy a főszereplőkkel nem lesz gond. Hiszen egyrészt a felhozatal is jó volt, másrészt nekik megvan az idejük, hogy kibontakozzanak. Így számomra „csak” a kötelezőt hozta azzal a Fargo, hogy Solverson, Peggy és Ed karaktere sziporkázott – első kettő meg is kapta a Golden Globe-jelölést. Azonban akadt még 3-4 olyan szereplő, aki lazán lehozott legalább egy-egy nagyon erős, emlékezetes jelenetet. Mike Miligan (Bookem Woodbine), a kansasi maffia piszkos ügyeit intéző verőembere mintha csak a Ponyvaregényből lépett volna ki (és nem csak miatta nagyon Tarantinós a Fargo), de muszáj megemlíteni a helyi ügyvédet Karl Weathers-t (Nick Offerman), aki olyan monológot nyomott le, amilyent még idén én nem nagyon láttam. Vagy Noreen-t (Emily Haine), aki a hentesüzletben folyamatos olvas, és ha kell Albert Camus-t idéz, a filozófia és a Fargo egyszerűsége pedig hihetetlenül karakteres és egyben poénos jeleneteket eredményez.
A Fargo talán a jelenleg futó sorozatok közül a legjobb, az azonban egészen biztos, hogy a top3-ban benne van. (Igen, ezzel a kijelentéssel lehet vitatkozni, de nem biztos, hogy érdemes.) Könnyen fogyasztható, helyenként már-már szórakoztató, de emellett számos drámai elemet is tartalmaz – azt érezhetjük, hogy nem is egy sorozatot nézünk, hanem egy nagyon hosszú filmet. A drámát viszont nem akarja erőszakkal lenyomni a néző torkán, sokkal inkább az egyszerűségre törekszik, de ez az egyszerűség minőséggel, nagyon aprólékos munkával párosul. Az igazán jó sorozatok egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy évadról-évadra képesek fejlődni, vagy legalább tartani a szintet. A Fargo második évada sok mindenben eltér az elsőtől, de a szintet nemhogy tartani tudja, hanem emel is azon.
10/10
A Fargo teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán.
