Az irodalom fos. Mármint a tanulók azon része szerint, akiknek púp a hátukon a nevezett tantárgy, melynek nem sok értelme van. Minek a verselemzés, a kötelező könyvek, a sok-sok felesleges tanulnivaló, amikor úgyis közgazdászok, orvosok, mérnökök lesznek belőlük, írónak nem megy senki, mert felkopna az álla, és amúgy is ezek a különc figurák paraziták. Valóban igazuk lenne a kölyköknek? Tényleg úri huncutság a bölcsészet? Nos, pénzben mérve valóban nincs túl sok haszna, de szellemiekben annál több, csak ennek mai világunkban nincs túl nagy értéke. Vagy mégis?
Szerény véleményem szerint az irodalom nem szenvedés, hanem örömforrás. Persze, mert te egy elfogult könyvmoly vagy, szokták mondani rám. Ez tény, de ehhez kellett egy jó irodalomtanár, aki egy életre megszerettette velem a literatúrát. Több közgazdasági diploma és nem éppen bölcsészet közeli munkahely sem tudta kiölni belőlem az olvasás szeretetét, ezért nálam jobban senki sem tudja, mennyire fontos egy elhivatott tanerő a katedrán Mert a középiskolai oktatás célja nem az, hogy lánglelkű irodalmár legyél (természetesen ha van ilyen irányú affinitásod, rengeteg lehetőséged van képzeni magad), hanem az, hogy értőn szeretettel olvasd a könyveket. Ehhez pedig nem árt egy kis műfaji ismeret. Eddig Szerb Antal irodalomtörténete volt az etalon, amely zseniális darab, de lássuk be csendben és halkan, hogy picit már idejétmúlt, nem igazán tud eljutni a mai kor fiatalságához az ő stílusa. Nem kevés bátorság kellett ahhoz, hogy valaki belevágjon abba a kalandba, hogy a középiskolások számára érthető nyelven összefoglalja a sulis tananyagot, mi több, meg is szerettesse a diákokkal a sokak által utált tantárgyat. Nos, tisztelettel jelentem, hogy Nényei Pálnak bravúrosan sikerült a mutatvány, egy rendkívül szórakoztató tankönyvet hozott össze nekünk.
Hallottam már az írásműről, de egészen addig a percig nem éreztem ingerenciát az elolvasására (kösz szépen, ismerem a középiskolás tananyagot, gyerek sincs a családban, örülök, hogy van ilyen, de nem én vagyok a célcsoport), amíg vesztemre bele nem olvastam egy könyvesboltban vásárolgatva. Hatalmasat nevettem a részleten, és már vittem is a pénztárhoz a könyvet, alig vártam, hogy belekezdhessek. Gyorsan elfogyott a több mint 400 oldal, amely annak ellenére kötötte le szinte teljesen végig a figyelmemet, hogy egyetlen új információt sem szereztem irodalomtörténeti szempontból, viszont istenien szórakoztam az írásművön.
Beülnék Nényei Pál egy órájára, és ha lenne gyerekem, mindent megtennék, hogy hozzá kerüljön a csemete. Ugyanis a szerző gyakorló irodalomtanár (de írással is komoly szinten foglalkozik mellette), és naponta szembesül azzal a problémával, hogy fel kell keltenie a beste kölykök figyelmét tantárgya iránt. Nem kevés tapasztalat kellett ahhoz, hogy ez a könyv megíródjon, abszolút a tizenéves korosztályra hangolva. Hihetetlenül lebilincselő és überlaza stílusban vezeti be az olvasót az irodalomtörténet rejtelmeibe (pontosabban annak kezdeteibe, hiszen ez egy sorozat első részéről van szó, amelyben időben a római irodalomig jutunk el). Csattanós választ kapnak a lapokon azok, akik szerint az irodalom unalmas. A tananyagban ugyanis bármilyen hihetetlen, de erősen túlteng a szex, a szerelem, akadnak itt tesztoszteron-központú verselemzések, kalandok, hősök, gyarló istenek, vérbő írók és költők. Ebbe a sok érdekességbe belefér egy kis száraz tudomány is (szapphói versforma, metonímia, ilyesmik). Mert a literatúra nem a rideg tananyag, hanem maga az élet, tele van érzelemmel, és nagyon is érdekfeszítő tud lenni, ha hagyjuk magunkat sodortatni a jól megírt szöveggel.
Nem áltat bennünket a szerző azzal, hogy csillámpóni lenne az irodalom, nem könnyű műfaj, hiszen nem elvont tudomány, hanem saját magunk megismerésének egyik formája, és éppen ezért nem kevés mersz kell ahhoz, hogy valóban komolyan vegyük, és ne csak ki akarjuk pipálni a többi tantárgyhoz hasonlóan. Nagyon jó a bevezető, olyan érzésük van, mintha egy tanórán ücsörögnénk, ahol a tanár kötetlenül beszélget a nebulókkal. Van jó és rossz tanuló, az egyik buzgómócsing, a másik egy vállvonogató, közönyös, viszont nagy dumás emberpalánta, és szegény tanerőnek mindkettőjüket meg kell győznie arról, hogy érdemes az irodalommal foglalkozniuk. Aztán szépen lassan elhal a körítés, marad a tananyag, amelyben átadásra kerül a kötelező, de annál sokkal többet is tud: felkelti az érdeklődést az irodalom iránt, azáltal, hogy leemeli a piedesztálról, amelyen már olyan régen porosodik őkelme, és közelebb hozza a mai kor gyermekéhez és érdeklődő felnőttjeihez.
A könyv eleje és vége zseniális, viszont a közepe táján sajnos egy kicsit leül (nem mondom, hogy belealudtam a disztichonba, csak gyorsan végigfutottam), de hát elég nagy ismeretanyagot kellett átadnia a szerzőnek, nem lehet mindvégig fennen szárnyalni, viszont mielőtt teljesen leülne a hangulat, mindig jön egy jó poén, és újult erővel vághatunk neki literális kalandozásainknak.
Hiánypótló műről van szó, szórakoztató formában megírt irodalomtörténetről, amely első osztályú karácsonyi ajándék lehet a kötelező olvasmány-fóbiás gyerkőcöknek, a tudását felfrissíteni akaró szülőknek, és mindenkinek, aki egy tartalmas könyvre vágyik. Én részemről nagyon várom a folytatást!
8/10
