Minden habos-babos leányálom netovábbja egy szép esküvő, amelyen királylányként tündökölhet a nap szépe, boldogan mosolyogva jóképű férje és szerető családja körében. Aztán jó esetben felnő a kislány, és rájön, hogy a szép pillanathoz hosszú és nehéz út vezet, amelyet nem lehet megúszni. A film főhősnője, Muriel megpróbálja az egyszerűbb utat választani, nagyon keserves és tanulságos tapasztalatok sora után döbben rá, hogy nem a látszata lényeg, hanem az, hogy megtalálja saját magát. Így elsőre semmi különös, ugye? Pedig nagyot szólt a film sok évvel ezelőtt, jómagam is többször láttam (bár tinifejjel nem sokat értettem belőle, inkább a romantikát és a jó szöveget értékeltem benne), szép emlékeket őrzök róla. Ezért nagyon megörültem, amikor egy kedves olvasó ennek az alkotásnak a kritikáját kérte tőlem, boldogan újráztam. Nem is csalódtam benne, habár mára már kicsit rozsdásodott a történet, mégis jó és tartalmas szórakozást tud nyújtani a nézőjének még ma is.
Muriel (Toni Collette) egy ausztrál kisvárosban él, nem túl boldogan. Nincs munkája, nem túl szép, túlsúlyos, a családja sem mondható idillinek. Édesapja mindenkire epés megjegyzéseket tesz, édesanyja csendben szenvedve tűri a zsarnokoskodását, testvérei teljes közönyben töltik a napjaikat. Muriel-nek elege lesz, és amikor egy nyaralásra költi a család utolsó pénzét, nem éppen elegánsan lelép otthonról, és Sidney- ben kezd új életet. Nagy álma, a szép esküvő is összejön, csak nem egészen úgy, ahogyan képzelte...
Romantikus filmhez képest meglepően nagy drámai erővel bír ez az alkotás, habár nem lépi túl azt a szintet, amellyel zavarná a szórakozást. A felnőtté válásról szól a történet, egyáltalán nem sablonosan, nem volt véletlen a nagy siker, üdítően eredetien nyúlt az elcsépeltnek tűnő témához. Már a kezdet is érdekes, a feldobott menyasszonyi csokorral, amit egy határozottan csúnya, slampos lány kap el, akiről lerí, hogy nem mostanában fog férjhez menni. Miközben végigbukdácsol az öntudatra ébredés kanyargós ösvényein, rengeteg vicces és szívszorító pillanattal ajándékoz meg bennünket (néhányra még sok év távlatából is tisztán emlékeztem.). Sajnos nem tudja mindvégig fenntartani az érdeklődést a film, ráadásul a végére egy kicsit kifogy belőle a szufla, de mindezzel együtt messze ki tud emelkedni a romantikus alkotások dzsungeléből, köszönhetően a jó forgatókönyvnek és a főszereplő kiváló alakításának.
Újra megerősít bennünket a film abban, hogy a legnagyobb mélypontról is van út felfelé, igenis fel lehet állni a padlóról, az önsajnálat nem vezet sehová, be kell vállalni azt, hogy szembenézünk a problémákkal, nem érdemes hazudni magunknak. Kemény meló lesz végigjárni az önismeret rögös útját, de megéri, mert sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb élet vár ránk, ha nem félünk belevágni az embert próbáló feladatba. Muriel kezdetben egyáltalán nem rokonszenves figura, hazudik, csal, lop, aztán számunkra is hihetetlen módon egyre inkább megkedveljük, szurkolunk neki, hogy ki tudjon mászni a gödörből. Mindeközben a családja és az ismerősei annyira idegesítőek, hogy az már vicces. Helyzet és jellemkomikumok sorával oldják fel az alkotók azt a zsigeri drámát, amely körüllengi a lányt. Édesanyja tragédiája döbbenti rá igazán, hogy ha nem akar olyan lenni, mint ő, akkor nagyon sürgősen helyre kell rántania az életét.
A címszereplővel könnyű azonosulni, önmagunkat látjuk benne, a saját mindennapi gyengeségeinket, hülyeségeinket, és ezért tud jól fejbe vágni ez a film, mert miközben jól szórakozunk rajta, elülteti a gondolatot a fejünkben, hogy ideje lenne rendet vágni a problémáink között, amelyek napi szinten nem sürgetőek, mégsem érezzük jól magunkat a bőrünkben miattuk. Zavarba ejtően életszagú a történet, egy igazi gyöngyszem, a romkom műfajának egy kifejezetten értékes darabjáról van só. P.J. Hogan-nek szerencséje volt, gyakorlatilag egy ausztrál független filmet forgathatott a saját ötletéből, amelyben szabadjára engedhette a kreativitását. Aztán a sikernek köszönhetően megnyíltak előtte Hollywood kapui, de mivel a nagy stúdiók nem remekművet, hanem minél több bevételt vártak tőle, ezért nem igazán tudta kibontakoztatni a tehetségét az álomgyárban.
Toni Collette telitalálat volt a főszerepre, mert csúnya és butuska lenni, hogy aztán szépen lassan kibontogassa a karakter egyre színesebb árnyalatait. A siker őt is Amerikáig repítette, ahol az Oscar-jelölésig vitte. Az apát játszó Bill Hunter annyira jó volt, hogy csak utálni lehetett, Rachel Griffith szintén kiváló volt Rhonda szerepében, akárcsak Jeanie Drynan Muriel édesanyjaként.
Nem váltja meg a világot a film, viszont minőségi szórakozást tud nyújtani a nézőjének, sokkal többet tud adni, mint egy átlagos romantikus film. Jókat lehet rajta kacagni, ugyanakkor el is lehet rajta szörnyedni, tanulságokat és jó néhány emlékezetes mondatot tartalmaz. Érdemes adni neki egy esélyt!
8/10
A Muriel esküvője teljes adatlapja a Magyar Fimes Adatbázis (Mafab) oldalán.
