Az elmúlt időszak egyik leghangosabb dokumentumfilmes sikere a Toto és nővérei volt, amelyet könnyű lenne betudni annak, hogy kellő mértékű sajnálkozást váltott ki nézőiből. Valóban van a műnek egy döbbenetes, az egészen közelünkben is létező állapotokra ráébresztő hatása, de nem ezzel mutat újat. Hanem azzal, hogy ezt a hasonló témájú alkotásoknál sokkal alaposabban és természetesebben igyekszik bemutatni.

A 9 éves Toto, valamint nővérei, Andrea és Ana-Maria kénytelenek a saját lábukra állva felnőni Bukarest egyik nyomornegyedében: édesapjuk rég eltűnt, édesanyjuk börtönbüntetését tölti, a gyámként kijelölt nagybácsi pedig drogterjesztésre használja "lakásukat". Hármuk közül Toto az egyetlen, aki még úgy-ahogy iskolába jár, írástudatlan nővérei viszont teljesen belesüppednek életük kilátástalanságába, és csak egy hajszál választja el őket attól, hogy a drog fogságába kerüljenek ők is. Van-e bármilyen kiút egy ilyen helyzetből egy 9 éves fiú számára, vagy rá is ugyanaz a sors vár, mint édesanyjára?

Nincs könnyű dolga annak a filmesnek, aki úgy dönt, keres egy nehéz sorsú gyereket, követi őt egy bizonyos ideig, és ebből kerekít majd egy teljes értékű produkciót. És a Toto és nővérei bár rettentően szerencsésen alakult ilyen szempontból, hiszen végül sikerült kialakítani benne egy nagyon erős narratívát a vágószobában, furcsa látni benne, ahogy a mikrofon és kamera sokszor keresi, hogy mit ragadjon meg a nyüzsgésből maga körül, és ahogy a szereplők tulajdonképpen egy reality-show természetességével élik mindennapi életüket a kamerák kereszttüzében. Ebben a produkcióban ugyanakkor a mindennapok egy teljesen más jelleget öltenek. Alexander Nanau ugyanis nem viccelt, amikor elhatározta, hogy valóban őszintén és minden részletre kiterjedően bemutatja főhősének körülményeit, és döbbenetes látni, hogy a rendező lencsevégre tudta kapni, ahogy például Toto nagybátyjai a szobának is alig nevezhető kis lyukban lövik magukat heroinnal, miközben kisfiú meg éhezik.

Számos hasonlóan gyomorba vágó pillanattal sokkol minket a film, amelyekben nem is mindig a szegénység és a lecsúszottság döbbenetes (hozzáteszem, borzasztó belegondolni, hogy egy velünk szomszédos országról és valószínűleg nálunk is létező körülményekről beszélünk), hanem például az, hogy ezek a gyerekek nem a körülményeket élik meg a legnagyobb traumaként, hanem, hogy anya nélkül kénytelenek felnőni. Semmi narráció, a képeknek magukért kell beszélniük, és ehhez persze szükség volt egy olyan minden percet követő perspektívára, hogy Nanau sokszor csak egy kamerát vihetett szereplői közé.Sőt, azt nem egyszer karakterei kezébe is adta, hogy akkor se maradjunk le a történésekről, amikor ő már beavatkozna hősei életébe. Szerencsére előrelátó módon előtte igyekezett legalább egy alapszintű képzést adni nekik, így nem lettek túl amatőrfilmesek ezek a szakaszok sem, ráadásul a mű legőszintébb pillanatai szinte kivétel nélkül azok, ahol a rendező és a stáb jelen sincs.

A Toto és nővérei tehát ránézésre inkább egy nagyszabású tévés tényfeltáró műsor, mint dokumentumfilm, ugyanakkor benne rejlő őszinteség és nyersség kárpótolni tud a formátum egyszerűségéért és esetleges hiányosságaiért. Az pedig szinte már forradalmi vonásként aposztrofálható, ahogy az alkotói beavatkozást a minimumra limitálja. Ezzel pedig még egy kevéssel többet is tud nyújtani, mint egy sokkoló bepillantást a mélyszegénységbe.

A Toto és nővérei teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán