A Weekend rétegfilmként kisebbfajta kultstátusznak örvend, és nem nehéz megérteni miért: Andrew Haigh megrendezte az anti-romantikus filmet, amely ezt a címet nem a drasztikus illúziórombolásával érdemli ki (mint például a Blue Valentine), hanem a tipikus szerelmi giccs ellenkező végpontba való elmozdításával. Mondhatni, egy tökéletes hipszterfilmről van szó, amelyet viszont akármennyire is lehet szeretni ezért, inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a végletek semmilyen tekintetben nem jók.

Russell (Tom Cullen) egy melegbárban találkozik Glennel (Chris New), akivel még aznap este rengeteg alkohol hatása alatt az ágyban kötnek ki. Russellt egyből megfogja valami Glenben, aki viszont egyáltalán nem keres komoly kapcsolatot, ráadásul hamarosan az is kiderül, hogy erre esély sincs, mert napokon belül Amerikába költözik. Viszont úgy alakul, hogy a hétvégét többé-kevésbé együtt töltik, ami mindkettejükben elindít bizonyos érzéseket.

Kétségkívül az egyik legnagyobb fegyverténye a Weekendnek, hogy nem hajlandó a szokványos romantikus túlzásokkal operálni, gyakorlatilag egy teljesen takaréklángra csavart Mielőtt felkel a nap, ahol a környezetet európai városok helyett egy szűk panellakás adja, pazar beállítások helyett tétova kézikamerázás kíséri, és még a szükségszerű elválás sem lebeg Damoklész kardjaként a két főszereplő felett. Andrew Haigh alapvetően egy teljesen hétköznapi, ugyanakkor ezzel a hétköznapiságával valamennyire minden nézője számára átélhető és érthető történetet igyekezett komponálni, amely részben természetesen egy kissé szürke és érdektelen is ennek hozadékaként.

A fő probléma a Weekenddel azonban nem is ez, hanem hogy minden képkockája az általános érvényűség ellen küzd. A rendező annyira alapos figurái megteremtesében, hogy már nem is egy átlagos párt, hanem két embert látunk, amely egyes pillanatokban nyilván elképesztően erős tud lenni, ugyanakkor főként azt az érzést kelti, hogy tényleg két mindennapi alakot látunk, akiknek az életében nincs semmi magával ragadó ahhoz, hogy másfél órát nekik szenteljünk az időnkből. Míg a homoszexualitás az olyan filmekben, mint a The Duke of Burgundy, a párkapcsolati mintákon kívül gondolkodáshoz nyújt segédeszközt, itt Haigh karaktereivel szándékosan belemélyed ennek az orientációnak a pszichológiájába, amely egy újabb eszköz a realisztikusság eléréséhez, ugyanakkor aki eltérő szexualitása révén ezzel nem tud azonosulni, az sokszor elveszve érezheti magát. Haigh kezében pedig minden eszköz egy ilyesfajta kettősséget képvisel: egyszerre teszi húsba vágóan valóságossá, ugyanakkor ezen keresztül a maga közönségességével teljesen izgalommentessé az élményt.

Kicsit ambivalens érzés nekem is ezt felhánytorgatni, mert nem áll szándékomban keresztre feszíteni azért az alkotást, mert éppen az elenkezőjét teszi, mint a sokat szidott klasszikus hollywoodi romantikus drámák, ugyanakkor úgy érzem, a Weekend már egy kicsit átesik a ló másik oldalára: annyira szerényen és kisszerűen prezentálja magát, hogy igazából már nézőjének sem tudja megindokolni, miért kéne figyelnie rá. És magam sem tudnék sok okot sorolni, hogy miért lenne figyelemre méltó, azon kívül, hogy mindenképpen egy hiánypótló és szokatlan mű.

7/10

A Hétvége teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán