Most már lassan nem lesz olyan kritikám a témában, amelyet ne úgy kezdenék, hogy alaposan át kell gondolnia, mibe kezd bele, aki egy gengszterfilmhez fog. De ezúttal kénytelen vagyok kategórikusan kijelenteni, hogy a klasszikus gengsztermozi halott, és bármilyen próbálkozás ebben a műfajban csak megnehezíti a méltó elmúlást. Tavaly ilyenkor a Piszkos pénz csendes, kis léptékű megközelítése nagyjából kipipálta az utolsó lehetőségeket is, ráadásul hatalmas fityiszt mutatott a kortárs Scorsese-imitátoroknak - utólag visszanézve többek között a Fekete misének is. Scott Cooper műve ugyanis egy klasszikus gengsztereposz szeretne lenni, de ezen az akaráson kívül semmi más nincs benne.

Pedig ahogy a Legendában is láthattuk, a receptet már kívülről lehet fújni: vegyünk egy 30-40 éve élt notórius bűnözőt, mutassuk be a felemelkedését (nem árt, ha néha humorosan kihangsúlyozzuk, a 70-es évek mennyire más volt, mint jelenünk), ne féljünk minél több véres gyilkosságot beleszőni a történetbe, majd jöhet is a szükségszerű bukás. És ha úgy vesszük, Cooper egy korrekt portrét rakott össze Whitey Bulgerről (Johnny Depp) és az őt segítő Conelly ügynökről (Joel Edgerton) - csak éppen mindezt annyira sótlanul és felszínesen, mintha egy megfilmesített Wikipedia-szócikket látnánk.

A kétórás játékidő során módszeresen végigvesszük főhősünk karrierjének összes fontosabb eseményét, és azok alapján látszik, hogy Whitey Bulger élete a megfelelő kezekben akár hálás téma is lehetett volna, azonban ez a szkript képtelen felmutatni bármit, amelyen keresztül jobban megérthetnénk a szereplők mozgatórugóit, a korabeli Dél-Boston világát és maffiájának mechanizmusát. A mű gyakorlatilag Bulger pszichopata ámokfutásának epizódjait fűzi össze a neki falazó Conelly egyre kínosabb hazudozásával, de semmit nem tud megragadni például a két szereplő látszólag különleges kapcsolatából, arra pedig esélye sincs, hogy egy olyan moralitásdrámává váljon, mint például A tégla volt. A képernyő sarkában, az eseményeket narráló karakterek félmondataiban felvillan ugyan egy egész bűnszervezet és egy sajátos harctérré változó Boston, de ennyire háttérbe szorulva képtelenek megadni azt az egyedi ízt a műnek, amelytől nem csak egy újabb tipikus, a legkevésbé sem magával ragadó gengsztersztori lenne. A Fekete mise alapélménye végső soron az, hogy nem értjük: egyedül az tiszta, hogy a szereplők mit csinálnak, de a "Hogyan?"-ra már bajosan adja meg Scott Cooper a választ, a "Miért?"-nél pedig végképp elbukik. Potyautasként mindig ott ülünk főhőse mögött az autóban, de a fejébe már nem láthatunk bele - így pedig mi értelme bárkiről is filmet rendezni?

A rendező azonban ha nem is tud egy ilyen alapos koncepciót összerakni, egy-egy jelenetben egészen jól meg tudja ragadni figuráit, és így életben tartani alkotását. Johnny Depp minden feltűnésével uralja a vásznat, hol fenyegető jelenlétével, hol az abszurd humorral irányítva magára a figyelmet, és legutóbbi alakításaival ellentétben ezt nem bohóckodva, hanem teljesen visszafogottan teszi. De végül másodhegedűssé válik Edgerton mögött, aki valamit képes visszaadni karakterének abból a tragédiájából, amelyet a film képtelen elmesélni. És valahogy hasonló módon érezni a produkció egésze kapcsán: tudna miről beszélni, de addig satírozták a részleteket, amíg egy jellegtelen és élvezhetetlen masszává redukálták.

A Fekete mise tulajdonképpen klasszikus példája azoknak a filmeknek, amelyet úgy ülünk végig, hogy aztán nem tudunk számot adni arról, hova folyt el az elmúlt két óra: végig olyan felszínes, mintha egy pár száz karakteres újságcikket olvasnánk, célja pedig látszólag nincs semmi ennek a történetnek az elmesélésével. Tökéletes, ha valaki nem lexikonokat biflázva szeretne információt szerezni Whitey Bulgerről, de egy ilyen funkció nagyon kevés egy mozi számára. Abban bízhatunk csak, hogy előbb-utóbb kifogy a filmvilág a megfilmesíthető maffiavezérekből, és akkor talán ilyen alkotásokkal sem kell többet rúgni a gengszterfilm hullájába.

6/10

A Fekete mise teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán