A pozitív meglepetés általában akkor érheti az embert, amikor nem vár sokat az adott filmtől és ehhez képest kap többet vagy egyáltalán nem tudja mire számítson és úgy gazdagodik egy kellemes élménnyel. Nos ebben az esetben a második opció lépett érvénybe, ugyanis a címet, a főszereplőt és az esetleges témát kivéve az égvilágon semmit se tudtam Az életművész című alkotásról. Olyan filmet képzeltem el fejben mint Jon Favreau A séf című filmje, ami egy könnyed, vicces és csak néha-néha drámaibb megközelítése volt a szakácslétnek, ehhez képest kaptam egy intenzív és erőteljes karakterdrámát, a perfekcionizmusról és az önmagunkkal szemben állított mércék veszélyességéről.

Történetünk főhőse Adam Jones (Bradley Cooper) hároméves önkéntes száműzetéséből tér vissza a mesterséfek porondjára, hogy megszerezze a szakma legnagyobb elismerését, a harmadik Michelin-csillagot. Ehhez viszont szüksége lesz egy étteremre, aminek konyháját ő vezeti, valamint kollégákra, akik csakis a legjobbak és legprecízebbek közül kerülhetnek ki. Viszont az őt körülvevő emberek legyen szó régi kollégáiról Tony-ról (Daniel Brühl) vagy Michel-ről (Omar Sy) vagy az újonc Helena-ról (Sienna Miller) enyhén szólva szkeptikusak abban, hogy a három év alatti kagylópucolás valóban elegendő volt Adam számára, hogy leszámoljon régi démonaival. Mert igaz, hogy az alkohol meg a drog már nem zavarhat be, de Adam nárcisztikus, egoista és a végsőkig maximalista jellemvonásai, brutális nyomás alá helyezik a férfit és környezetét, nemegyszer feltéve a kérdést: Valóban megéri a harmadik csillagért való hajtás, ha közben ismét tönkreteszel mindent és mindenkit magad körül?

Önmegvalósításról, sikerekről és hullámvölgyekről szóló drámát láttunk már nem is egyet. Az ételművész alapvetően ragaszkodik az ilyen filmek dramaturgiai szerkesztéséhez (elindulás-bukás-felemelkedés), így maximum a közeg az, ami újszerűnek hathat. De mint tudjuk sokszor nemcsak az a fontos, amit elmondunk, hanem az ahogyan elmondjuk és e szempontból már az elejétől fogva megdöbbentett az a tömény energia, amivel a film rendelkezik.  Steven Knight forgatókönyvíró (Locke) már jártas az emberi drámákban és a lelki küzdelmek boncolgatásában, tapasztalatait pedig itt is kamatoztatja. De ez nem kimért lassúságot jelent, hanem nyílegyenes és eseménydús cselekményt, pattogós és sokszor humortól sem mentes dialógusokat, valamint a drámaibb csúcspontok hiteles és realisztikus ábrázolásmódját. A karakterek közül ugyan egyedül Adam van alaposabban megírva, de a színészek még akár a legkisebb szerepekben is abszolút elkötelezettséggel játsszanak, erősen enyhítve ezzel sematikusságukat. Knight ügyesen csapja le a labdákat, amiket főhősének negatív kirobbanásai, versengése, önmagával való meg nem elégedése és egyéb fusztrációi magukban hordoznak, ezzel pedig sikeresen elkerül olyan néhány olyan klisét, ami néha az ember könyökén jöhet ki. Igaz ez főleg a Helena-val való kapcsolatára, mert igen van szerelmi szál, de közel sem úgy ahogy azt már a hollywoodi romantikus filmekben megszokhattuk.

De az említett energikusságban és a pörgésben kulcsszerepe van John Wells (Augusztus Oklahomában) meglepően dinamikus és feszes rendezésének. Nincsenek elnyújtott vagy felesleges mozzanatok, minden jelenet, párbeszéd és étel-készítési montázsszekvencia abszolút lendületes, Nick Moore tűpontos és sokszor elképesztően ritmikus vágása az egyik legjobb, amivel az utóbbi időkben találkoztam. Ennek köszönhetően, amikor élesebb konfrontációra kerül sor a zseniális, de emberileg mindenkit kizsigerelő mesterszakács és környezete között, az nemegyszer a Whiplash-t idézte fel számomra. És ha már ételek, Favreau filmjéhez hasonlóan itt rendesen ki van maxolva a food porn, éppen ezért a gyönyörűen felvett és pazarul tálalt kaják látványától még annak is megkordul a gyomra, aki a film előtt már jól teletömte magát.

Akiről még mindenképp szót kell ejtenem az természetesen nem más, mint Bradley Cooper, aki az utóbbi években egyre magasabbra képes színészi renoméját felküzdeni jól megválasztott szerepvállalásaival (az Amerikai mesterlövész nagyrészt őmiatta ért valamit). Itt viszont már majdnemhogy egymaga is képes elvinni a hátán az egész produkciót, pazarul képes karakterének hol vonzó és megnyerő, hol arrogáns és taszító oldalát ábrázolni, és a film sem felejti el tisztességesen felvázolni motivációját és azt az utat, amin keresztülmenve végül képes lesz elfogadni saját hibáit és, hogy nem tökéletes.

Az ételművész ismerős témákat pedzeget tehetségről, az egóról, a tökéletesség hajszolsásáról és hogy nem szégyen vagy hátrány a zseni megkérdőjelezhetetlenségébe vetett hit helyett inkább a közös munka és a másokban való megbízás erejébe fektetni. Wells filmje bizonyíték, hogy jó forgatókönyvvel, jó színészekkel és erős, megfontolt rendezéssel még egy ilyen sok helyen látott sztorit is el lehet újra mondani, mert az eredmény egy az embert mind a 100 percére lekötő és szórakoztató mozi. Ráadásul egy olyan közeget is képes érdekessé tenni, amihez nem is kötnénk a fentieket. Számomra eddig az év legkellemesebb mozis meglepetése volt, érdemes a megtekintésre.

8/10

Az ételművész teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán.