Sam Baldwin (Tom Hanks) a felesége halála után fiával, Jonah-val (Ross Malinger) Seattle-be költözik, hogy felejtsen, de nem igazán jár sikerrel. A kisfiú aggódik az apja miatt, ezért karácsonykor felhív egy rádiót, hogy végre beszéljen az érzelmeiről. Az adást véletlenül végighallgatja Annie Reed (Meg Ryan), aki éppen az eljegyzését ünnepelte a családjával, azonban legmélyebb döbbenetére nagyon vonzónak tartja a férfit. Újságíró lévén nyomozni kezd utána, miközben küzd az érzései ellen, azonban Jonah-nak annyira megtetszik a levél, amit Sam-nek írt, hogy eldönti, a papájának erre a lányra van szüksége, dacára minden józan ellenérvnek....
Nora Ephron neve nagyon jól cseng a romantikus filmek kedvelői között, én is mindig nyugodt szívvel vettem meg a mozijegyet a filmjeire, tudtam, hogy nem fogok csalódni benne, megbízhatóan fogja hozni a minőséget, ami ebben a műfajban nagyon ritka. Pedig azt gondolnánk, hogy romkomot összedobni nagyon könnyű, hiszen a férfi-nő ellentét és a sodró érzelmek kimeríthetetlen témát szolgáltatnak. Azonban nem könnyű túllépni a sablonokon, nagyon jó forgatókönyv és hiteles színészek kellenek ahhoz, hogy a néző figyelmét mindvégig fent tudják tartani az alkotók, és maradandó filmélmény szülessen. Nora Ephron rendezőként ezzel a mozival aratta a legnagyobb sikerét, holott a szintén Tom Hanks és Meg Ryan főszereplésével készült A szerelem hálójában című film is jó volt, csak nem ért el annyira a szívünkhöz, mint Sam és Annie története. Nem csak a gasztromániám miatt nagy kedvencem a Julie & Julia - Két nő, egy recept, nemcsak szerethető, hanem tartalmas alkotás született a legendás tévés szakácsnő, Julia Child történetéből. Ugyanakkor forgatókönyvíróként Nora Ephron olyan műveket tett le az asztalra, mint a Harry és Sally, vagy a Silkwood, tehát nem lehet azt mondani rá, hogy híján lett volna a tehetségnek, ma is bármikor jöhet szinte bármelyik filmje.
A Szerelem hullámhosszán egy remake, amelyet olyannyira nem rejtettek véka alá az alkotók, hogy többször mutatnak részeket az eredeti Cary Grant-filmből és számos alkalommal hivatkoznak is rá a szereplők. Ugyanakkor abszolút a 90-es évek elejére helyezték a történetet, egy modern férfi és nő történetét látjuk, akik nem mernek hinni a varázslatban, inkább olyan kompromisszumokat kötnek, amelyeknek köszönhetően nyugodt, de tökéletesen unalmas életet élhetnek. Azonban egy idő után mindketten érzik, hogy nem jó ez így, hiába tudják a józan eszükkel, hogy a szerelem nem olyan, mint amilyennek a filmek ábrázolják, mégis hagyják, hogy elsodorják őket az érzelmeik. Sam elvesztette a feleségét, akivel tökéletes volt a kapcsolata, úgy érzi, soha nem lesz még egyszer ekkora szerencséje, ezért berendezi úgy az életét, hogy abba a fián kívül nem fér bele senki más. Azonban a rádióadás rádöbbenti, hogy Jonah aggódik érte, ezért lassan, de biztosan elkezd megbarátkozni egy új kapcsolat lehetőségévével. A problémák akkor kezdődnek, amikor ő az eszére hallgat, a fia pedig a szívére, és nem kevés bonyodalom után ott találja magát az Empire State Builiding tetején, dacára annak, hogy esze ágában sem volt elmennie oda. Annie éppen a házasság révébe evezne egy tökéletesen kiszámítható, de dögunalmas férfival, és még saját magának is bebeszéli, hogy ez a jó döntés. Aztán a rádióadás mindent megváltoztat, számára is érthetetlen módon vonzódni kezd az ország másik felében élő ismeretlen férfihoz, mi pedig ezredszerre is nagyon szurkolunk nekik, hogy összejöjjön a happy end (komolyan, rengetegszer láttam már a filmet, mégis teljesen lelombozódtam, amikor Annie nem talált senkit a tetőn, és nagyon erősen elkezdtem gondolkodni azon, hogy miért is jönnek vissza Sam-ék).
Rendkívül jó szövege van a filmnek, a tiramisu-tól az E.V:E.T-ig (egymásnak vagyunk-e teremtve, emlékszünk, ugye), de nálam mindent vitt, az, hogy Sam barátja szerint a nők a muszklit és a jó segget keresik (nos, én egyáltalán nem, de persze abszolút nem hátrány, ha ilyen paraméterekkel rendelkezik a hímnemű egyén). Nem hiányzik a kellő irónia sem a filmből, zseniális, amikor a fiúk levezeti, hogy ők miért sírják el magukat A piszkos tizenkettőn, ugyanúgy, ahogy Sam lánytestvére az eredeti Cary Grant-filmen. Receptre írnám fel ezt a filmet minden pasinak, csak hogy tudják, mit értenek a lányok azon, hogy romantika, mennyire fontosak nekik az érzelmek, és mennyire nem érdekli őket a józan ész ebben a tekintetben. Messze nem tökéletes a film, és mára már kicsit megkopott a varázsa, de annyira jól meg lettek írva a karakterek, és annyira magával ragadó a történet, hogy képtelenség ráunni, vétek kihagyni, ha leadja a tévé.
A sok fajsúlyos drámai szerep után ma már kicsit furcsa Tom Hanks-et egy romkom-ban látni, pedig ebben a műfajban is rendkívül jól tudott működni, tökéletesen hozta a karaktert. Meg Ryan sokáig a romantikus filmek királynője volt, köszönhetően bájos arcocskájának (amelyet fájóan elcsúfított a plasztikai sebész, és ezzel ment a kukába a karrier is sajnos), és tehetségének, ebben a filmben is megbízhatóan hozta a tőle elvárható szintet. Ross Malinger bájos volt, Rita Wilson-nak és Victor Garber-nek voltak szép pillanatai.
A forgatókönyvért és a zenéért Oscar-ra jelölték a filmet, méltán, hiszen máig megmaradtak emlékeinkben a kedvenc idézetek és jelenetek, ahogyan a muzsika is azonnal megszólal a fülünkben, amikor meglátunk belőle egy-egy képet. Nem váltja meg a világot ez a jó kis film, viszont bármikor elő lehet venni, ha úgy érezzük, most kell egy lelkünknek egy kis romantika, és ez nem kevés ennyi évi után.
8/10
A szerelem hullámhosszán teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
