Egy dobogó szív, amely lassan megáll, két hatalmas szem, amelyből lassan elfogy a fény. Ez az első kép, ami eszembe jut a Jessica Lange és Jeff Bridges főszereplésével 1976-ban készült King Kongról. Ifjabb éveimben nagyon szerettem, annyira, hogy amikor sok évvel később csalódottan kijöttem Peter Jackson CGI parádéjáról, többször meg is jegyeztem, hogy mennyivel jobb volt mint az. Régen terveztem, hogy újrázok, végül egy szomorú hír miatt döntöttem úgy, hogy eljött az ideje. John Guillermin halála nem kapott akkora figyelmet, mint megérdemelte volna, de a sajtó már csak ilyen, túl régen futottak a moziban a filmjei, amelyek közül többet nagyon szeretett a maga korában a közönség. Én is szép emlékeket őrzök a Pokoli toronyról, a Halál a Níluson - ról, és természetesen nem maradhatott ki az életemből a Sheena a dzsungel királynője sem. Guillermin nem volt zseni, de tisztes iparosmunkákat tett le az asztalra, és tudta, hogy mi kell a nézőknek. A King Kong felnőtt szemmel nézve korántsem olyan jó film, mint ami emlékeimben élt, de egyszer mindenképpen érdemes megnézni, mert van benne néhány felejthetetlen pillanat, bár a trükkök fölött mára már finoman szólva is eljárt az idő, mégis meg tudja fogni a nézőt, annyira szerethető, a vége pedig elgondolkodtató.
Jack Prescott (Jeff Bridges), a főemlőskutató potyautasként felszáll egy hajóra, amely egy titokzatos sziget felé tart. Fred Wilson (Charles Grodin), a kutatás vezetője egy olajvállalatnak dolgozik, és természetesen az a célja, hogy olajat találjon a szigeten. Egy hajóbaleset egyetlen túlélőjeként csatlakozik hozzájuk a nem túl eszes, viszont szép és kedves színésznő, Dwan (Jessica Lange). A szigetre érve kiderül, hogy nemcsak emberek élnek ott, hanem egy hatalmas óriás majom, King Kong, akinek a bennszülöttek áldozatként felajánlják Dwan.t, azonban a majom beleszeret a lányba, ami tragikus eseményekhez vezet...
1933-ban került a mozikba a legendás King Kong film, amelynek az évek során rengeteg folytatás és feldolgozása született, mégsem tudott egyik sem a nyomába érni. Hatalmas érdeklődés előzte meg Peter Jackson 2005-ben újragondolt és természetesen szétCGI-olt változatát, amely technikailag überelhetetlen ugyN, mégis tökéletesen felejthetőre sikeredett. John Guillermin mozija magasan kiemelkedett a többi közül siker tekintetében, nagyon szerette a közönség, köszönhetően annak, hogy erősen az érzelmekre, a romantikára helyezte a hangsúlyt, csak a legvégére erősödött fel benne a drámai vonal, de akkor nagyon emlékezetesen.
Egy furcsa szerelmi háromszög adja a történet gerincét, az ifjú tudós és a szép színésznő között szinte természetesen lángolnak fel az érzelmek, azonban King Kong is szerelemre gyullad a lány iránt, aki először retteg tőle, aztán megkedveli, és természetesen teljesen összetörik attól, hogy ő az oka egy különleges lény tragédiájának. Dögösre vette a figurát a rendező, Jessica Lange igencsak alulöltözötten tűnik fel a jelenetekben, Jeff Bridges is nagyon jól néz ki, ahhoz képest, hogy amúgy egy teljesen átlagos tudós. Kong pedig egy igazi alfahím, a sziget királya, aki a saját közegéből kikerülve, koronával a fején annyira szívet tépően nevetséges, hogy sírni van kedve a nézőnek. A komoly mondanivaló a film végére marad, a kaland csak nyomokban fedezhető fel ebben a szépen fényképezett, de nem kissé üres alkotásban, amelyet azonban meg tud szépíteni a nosztalgia, de ettől még sajnos feltűnően sablonos a főgonosz, és egy idő után belefáradunk a gyönyörűen fényképezett és beállított képekBE, amelyek mögül azonban sok esetben hiányzik a tartalom. Habár a trükkök mai szemünknek már erősen megmosolyogtatóak, mégis sikerült Kong alakját méltóságteljesre és erőt sugárzóvá varázsolni, és akkor a minden érzését kifejező szeméről még nem is beszéltem (nyilván nem vitték túlzásba az alkotók a technikai nehézségek miatt, általában kimerül a lány iránti epekedő tekintetekben, de ez is elég ahhoz, hogy a szívünkbe zárjuk a gigantikus főemlőst).
A filmnek a romantikán túl komoly társadalomkritikai éle is van, de mivel sajnos csak néhány jelenetben erősödik fel, nem tud igazán ütni (kivéve a záróképet, az durván bemutatja az emberi természet sötét oldalát, azt, hogy milyen könnyen el tudja pusztítani azt, amit saját magára nézve veszélyesnek tart, és mennyire elvakítja a pénz és hatalomvágy, nem figyel oda a fontos értékekre, csodabogárnak tartja, aki mégis megteszi azt, stb.). A fő karakterek nem voltak rosszul megírva, a tudós és a lány kellően más világban létezik, és amíg az egyik higgadt, a másik érzelmileg eléggé labilis, az egyik megfontolt és komoly elvek szerint éli az életét, addig a másik felületes és kicsit butácska, de annyira jól áll neki, hogy nem lehet rá haragudni. Kettősüket azonban lemossa a vászonról Kong, akin bár erősen látszik, hogy a trükkasztalon született, mégis csak ő rá lehet figyelni, ha megjelenik a vásznon, annyira erős a jelenléte. Kezdetben lelketlen vadállatnak tűnik, aztán lassan kiderül, hogy vannak érzései, nem hagyja, hogy az emberek cirkuszi állatként tekintsenek rá, jó kis zúzást rendez New Yorkban, hogy aztán a World Trade Center tetején beteljesedjen tragikus sorsa.
A mára már erősen megkopott effektek 1977-ben még Oscart értek, a szakembereknek köszönhetően King Kong alakja látványosan idézte meg a klasszikust, bár meghaladni nem tudta. Jessica Lange első filmszerepében szép volt, ráadásul még jól is játszott, Jeff Bridges hippikülsővel sokkolta a nézőket, de az alakításában nem volt hiba. Charles Grodin nem sok vizet zavart a főgonosz szerepében. Rene Auberjonis-nek voltak szép pillanatai.
Horrorelem nem sok van a filmben, inkább egy romantikus dráma, de azért az effekteknek, a kiváló hangulatteremtésnek köszönhetően mégis akad feszültség, és emlékezetes jelenetekben sincs hiány (az én abszolút kedvencem, amikor Kong betöri a kaput, majd belezuhan a neki ásott verembe, valamint amikor lemondóan hagyja, hogy a lány kimásszon a hajón lévő teremből). Szerethető alkotásról van szó, de a hiányérzet megmarad, Szép, de sajnos nem kicsit üres film.
7/10
A King Kong teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
