"Nyaljátok ki, kóficok!" Az a film, amiről ez az első mondat, ami az ember lányának eszébe jut az biztosan nem a shakespeare-i mélység miatt maradt meg szép emlékeiben. A Nílus gyöngye egy jó kis kalandfilm, még a CGI cunami előtti időkből, amikor a forgatókönyv és a humor volt a legfontosabb tényező a sikerhez. A smaragd románca magasra tette a lécet, nem voltak könnyű helyzetben az alkotók a folytatás elkészítésénél, a közönség elvárt egy szintet, amit hozniuk kellett. Nos, a végeredmény egy tökéletesen szórakoztató, akcióban és jó dumában gazdag mozi lett, amely nem lett olyan kiváló, mint az első rész, de olyan jól össze lett rakva, hogy még ma is teljes kikapcsolódást tud nyújtani nézőjének, pedig már bizony 30 éve készült.
Egyszer minden idillnek vége szakad, Joan (Kathleen Turner) és Jack (Michael Douglas) kapcsolata válságba jut. A lány elvállalja egy afrikai ország császárjelöltjének életrajzírói feladatait, és azonnali hatállyal el is utazik az egzotikus országba. Jack úgy tervezi, hogy Görögországba megy, azonban imádott hajóját felrobbantják, és minden jel arra mutat, hogy Joan újdonsült munkaadója a tettes. Ráadásul egy Nílus gyöngye nevű ékszert is meg kellene találni, vagyis irány Afrika és a kalandok...
Rocksztár külsejű szufik (eszméletlen napszemüveggel, fülessel és hajzattal), egy Omar Sharif-klón rosszfiú, egy rendkívül szimpatikus, hippi külsejű vallási vezető, na és persze a két főhős, akik nem tudnak egymással és egymás nélkül sem élni, valamint a szövegláda Ralph-ot se felejtsük ki a buliból. Nem volt hiány jól kitalált karakterekből, mégis végig az az érzése a nézőnek, hogy ezt a filmet kicsit túltolták. Túl sok a látvány, a csavar, a poén, kevesebb sokkal több lett volna. Habár nincs hiány nevetésben és egyáltalán nem unatkozunk a film megtekintése során, mégis nagyon sok elveszett abból a hangulatból, amelybe az első részben beleszerettünk.
Láthatóan nem sajnálták a pénzt erre a produkcióra, és nyilván nem jártak rosszul a producerek, de erősen túlzásba vitték a klasszikus "a második résznek látványosabbnak kell lennie, mint az elsőnek, különben a nézők csalódottak lesznek" alapelvet. Nem is volt ebben hiba, amit lehetett, belezsúfoltak az alkotók ebbe a filmbe, még a rockzene is übercoolan dübörög, kalandban sincs hiány, mégis úgy érezzük, hagyhattak volna nekünk egy kis időt megemészteni a látottakat, nem kell minden percben egy robbanás, újabb fordulat, enélkül is van ebben a történetben elég kraft. Szavunk sincs a szövegre, habár nem tudunk annyi poént idézni, mint az első részből, azért ebből is gondolkodás nélkül össze lehet hozni bármikor egy top 5-ös listát (kommentben bátran neki lehet futni a kísérletnek!).
Nagy kár, hogy Diane Thomast korai halála megakadályozta abban, hogy teljes egészében ő írja meg a forgatókönyvet, de szerencsére olyan erős karaktereket alkotott, hogy azok el tudták vinni a hátukon a filmet, még akkor is, ha az alkotók a látvánnyal voltak kénytelenek betömni a történeten mutatkozó hiányokat. De mivel amúgy pörgős és szórakoztató alkotás született, egyáltalán nincs szó arról, hogy látványosan esett volna a színvonal az előző részhez képest, mégis marad egy kis hiányérzet a nézőben (természetesen csak azután, hogy ezredjére is betegre nevette magát a kedvenc poénjain, amelyeken nem tudott fogni az idő). Ez is bárhol, bármikor elővehető kategória, akárcsak az elődje, kár, hogy az eredetileg trilógiának tervezett sorozat harmadik része sohasem készült el, szerintem nem csak én néztem volna meg szívesen, mi történt kalandfüggő hőseinkkel a boldogító igen kimondása után, vajon meddig bírták, hogy ne forgassák fel az életüket és a filmvásznat?
Michael Douglas és Kathleen Turner kettőse továbbra is kiválóan működött, nagyon jól állt nekik, hogy folyamatosan marakodtak valamin, miközben imádták egymást. Danny DeVito ismét megbízhatóan szállította a humort, Avner Eisenberg kiváló volt, Spiros Focás reménytelenül középszerű. Kizárólag szinkronnal ajánlott megtekinteni a filmet, már csak azért is, mert úgyis így vésődtek be a poénok gyerekkorunkban.
Lewis Teague nem volt kezdő rendező, nem is vallott szégyent, mégsem ért fel Robert Zemeckis-hez. Tisztességes iparosmunkát tett le az asztalra, amelyben sok eredeti ötlet volt, mégis hiányzott belőle az első rész sodró lendülete. Felpörgették az eseményeket az alkotók, de időnként rá kellett volna lépni a fékre is. Mindezzel együtt egy szórakoztató alkotásról van szó, amelyet soha ne mulasszunk el megnézni, ha leadja a tévé, mert egy jó kis kalandvígjáték, ennyi és nem több.
7/10
A Nílus gyöngye teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
