Életrajzi film a GTA alkotóiról és a velük kapcsolatos botrányokról - egy olyan téma, amely első hallásra jó eséllyel indult volna a díjátadókon és (ha a szóban forgó játék eladásaiból indulok ki) a mozipénztáraknál is. Azonban az a helyzet, hogy a The Gamechangers hiába nyerte meg Daniel Radcliffe-t és Bill Paxtont főszereplőnek, a brit köztévé második (!) csatornáján mutatkozhatott csak be. Ilyen tálalásban nyilvánvaló, hogy nem lehet máshogy beszélni a produkcióról, mint érdemtelenül mellőzött gyöngyszemről, de azt kell mondanom, legyen akármennyire színvonalas darabról is szó, megértem, hogy nem kezdtek vele világhódító hadjáratba.
Ahogy említettem már, a mű két főhőse Sam Houser (Daniel Radcliffe), a GTA-sorozat atyja, és Jack Thompson (Bill Paxton), egy mélyen vallásos floridai ügyvéd. Houser egy igazi rocksztár életét éli (nemcsak cége nevéből adódóan), a film kezdetekor éppen a Vice City kiadását és hatalmas sikerét ünnepelve, de mindeközben már a következő felvonáson agyalva. Ugyanakkor ehhez Thompsonnak is lesz egy-két szava, ugyanis a több botrányos terméket már sikeresen betiltó úriember úgy dönt, szembeszáll a GTA-val is - ehhez pedig pont kapóra jön neki, hogy egy tini a játékra hivatkozva követ el gyilkosságsorozatot.
A mai napig égő és megválaszolatlan kérdés, hogy szülnek-e a videojátékok valódi erőszakot, vagy csak a gyilkosok számára ez egy jó menekülési útvonal. Az olyan (a filmben szintén felmerülő) apróságokról nem is beszélve, hogy például egy játékba miért fér bele a korlátlan gyilkolászás, de a szex már nem. A The Gamechangers pedig eleinte lelkesen vázolja fel a téma körüli álláspontokat, tiszteletre méltó módon egyik fél felett sem ítélkezve, és egy nagyon izgalmas miliőt kialakítva a filmen belül. Viszonylag kevés látványos pillanatra ad okot a történet, de Owen Harris mindent megtesz, hogy ahol lehetősége van rá, stílusos és kreatív megoldásokat válasszon (különösen tetszett a játékba belemerülő emberek ábrázolása), úgyhogy a tévéfilmes lehetőségek korlátait sikerül kiküszöbölni.
Csakhogy egy ponton a forgatókönyv (feltételezem, a valós történésekhez hűen) villámgyorsan rövidre zárja a kialakuló tárgyalótermi drámát, és onnantól kezdve többnyire csak keresi az a központi szálat, amelyre felépítheti magát. Ezt jellemzően a karaktereket építésében és árnyalásában találja meg, ami kétségkívül örvendetes abból a szempontból, hogy így a rövid, másfél órás játékidő ellenére is van lehetősége érdekes és ambivalens figurákat kialakítani, de alapvetően ez feleannyira sem izgalmas, mint az eredetileg felvázolt morális dilemmák, és sajnos erre a szintre már a fináléra beinduló események sem tudnak visszakapaszkodni.
Természetesen elismerem, hogy egy rakás bírósági ügyből nehéz egy koherens, kerek produkciót kihozni, mégis muszáj felrónom a filmnek, hogy a végére mintha már fogalma sem lenne, miről akar szólni, csak fűzi tovább a szálakat, amelyekbe belevágott. Egy kicsit a Social Networköt másolva rugózik Houser arrogáns oldalán (messze ez a leggyengébb eleme), hogy aztán végül a játékproducer kissé túlzó kétségbeesése kerüljön a középpontba, és Hasonló történik a mű felétől erősen partvonalra szoruló Thompson karakterével (nála a fiát érő atrocitások bemutatását éreztem klisésnek). Úgy tűnik, hogy mivel ezek a történéseknek a mai napig nincs kielégítő konklúziója, maga a film is képtelen volt ezt a lezárást megtalálni magának.
Viszont ezzel a céltalan maszatolással együtt is színvonalas film a The Gamechangers, és még úgy is élvezetes, hogy a tévéfilm lévén többnyire a négy fal között beszélgetnek karakterei. De ahogy a klasszikus szól, "ebből a viccből többet is ki lehetett volna hozni", és szerintem ez a film is lehetett volna Houser embertelenségének és Thompson nagyszájúságának krónikája helyett egy olyan mű, amely egy jóval átfogóbb képet ad egy aktuális és sokakat érdeklő témáról.
7,5/10
A The Gamechangers teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
