Rudolph Valentino már csaknem száz éve az égi sivatagban lovagol bele a naplementébe, mégis máig őt emlegetik az igazi latin szeretőként. Vajon mi lehetett a titka ennek a fiatalembernek, miért nem merült feledésbe a neve ennyi év után sem? Egyrészt sikerei csúcsán hunyt el (31 évesen, nagyon fiatalon), másrészt pedig imádta a kamera, megvolt az a bizonyos plusz benne, ami az igazi filmsztárok sajátja. A korabeli nők bálványának volt alkalma megtanulni a hölgyek szédítését, hiszen dzsigolóként is dolgozott, mielőtt befutott a filmszakmában, ugyanakkor viszont nagyon valószínű, hogy valójában homoszexuális volt, de ezt akkoriban nem lehetett nyilvánosan felvállalni, azonnal vége lett volna a karrierjének, így nemcsak a moziban játszotta el, hogy szakmányban töri a női szíveket, hanem a nyilvánosság előtt is. Már nagyon régen kíváncsi voltam arra a filmre, ami sztárrá tette, most jött el az ideje, hogy megnézzem. Őszintén mondom, hogy nem vártam semmit, és legnagyobb örömre egy kiváló alkotáshoz volt szerencsém. Ha valaki egyetlen némafilmet néz meg, ez legyen az!

Egy modern arisztokrata hölgy, Lady Diana Mayo (Agnes Ayers) arra adja a bájos kis buksiját, hogy tesz egy laza kis túrát a sivatagban. Előtte azonban még elmegy bulizni, ahol meglát egy rendkívül dögös arab sejket, Ahmed-et (Rudolph Valentino), akinek annyira megtetszik a vagány fiatal nő, hogy jó sivatagi szokás szerint elrabolja, és arra készül, hogy elvegye feleségül. Diana azonban nem értékeli, hogy akarata ellenére fogva tartják, így a nász elmarad, az ifjú sejknek meg kell tanulnia, hogy egy hölgy szívéhez más út vezet...

Különleges élmény némafilmet nézni, kell egy kis idő, amíg megszokja a néző, hogy ez egy másik világ, mint amit megszokott, de ha ezen sikerül túllépni, hamar magával ragadja a történet. A legjobb értelemben vett klasszikus romantikus film, Rudolph Valentino pedig valóban vonzó és titokzatos a főszerepben, vagyis semmi akadálya sincs annak, hogy jól szórakozzunk. Egyáltalán nem unalmas a történet (habár a happy end természetesen egyetlen percre sem kétséges), a szavak okozta hiányt tökéletesen helyettesíti a kifejező zene, és a szereplők arcjátéka. Meglepően látványos és szenvedélyes alkotásról van szó, nagyon sodró lendülete van, nem giccsesek az amúgy klisés jelenetek, stílusosak a mára már erősen divatjamúlt képek, hiszen a színpadias, túljátszott színészi kifejezésmód a némafilm sajátja volt, a mi szemünknek már ritkaság. Mégis működik a film ennyi évtized távolából is, komolyan izgultam azon, hogy mi lesz a szerelmesekkel, teljesen beleéltem magam az amúgy nem túl bonyolult történetbe.

Nos, a legenda igaz, ez a film valóban semmit sem ér Rudolph Valentino nélkül, az ő kisugárzása az, ami miatt érdekes lesz a történet, hiszen ki ne szeretne a Lady helyében lenni, hogy egy ilyen egzotikus pasi üldözi a szerelmével. Ugyanakkor meglepően erős a női karakter is, Diana megtanítja arra a sejket, hogy tisztelje, ő nem a tulajdona, nem azt tesz vele, amit akar (de azért egyetlen utánozhatatlan pillantása miatt szó nélkül betakarodik a sátorba, hihetetlenül jó jelenet volt, imádtam!). Kezdetben gyűlöli a férfit, aki rabságban tartja őt (pontosabban vendégként bánik vele, de nem engedi haza), aztán persze lassan, de biztosan beleszeret. Ahmed közben nagy nehezen eljut addig, hogy elengedje, már éppen kezdenénk hüppögni, hogy mi lesz így a nagy szerelemből, amikor jön a gonosz bandita, aki jól elhurcolja Dianát a háremébe, és már éppen megerőszakolná, amikor persze megérkezik Ahmed a szeretett nőért. Semmi új nincs ebben a történetben, de annyira jól sikerül eltalálni az akció-érzelem egyensúlyt, hogy kliséhalmazon való borongás helyett körömrágás esete forog fenn. Nagyon hamar el lehet felejteni, hogy nem hangosfilmet nézünk, annyira jól szórakozunk rajta.

Nem hibátlan a film (van benne néhány felesleges jelenet, a mellékkarakterek túl kevés teret kaptak, gyakorlatilag nincs főgonosz stb.), de annyi élményszámba menő jelenetet tartalmaz, hogy sajnáljuk, amikor véget ér. Nem kell ahhoz színes kép, és csúcstechnika, hogy beleszeressünk a sivatagba, elég egy ilyen jól kivitelezett alkotás, amelynek köszönhetően megérint az időtlen varázsa, romantikája és erőszakossága. A modern és a hagyományos világ találkozása hatalmas érzelmeket szabadít el, és természetesen mindkét főszereplőnek engednie kell, hogy boldogan élhessenek együtt. Megdöbbentően jó film!

Rudolph Valentino nem véletlenül lett hatalmas sztár a filmnek köszönhetően, nagyon eltalálta ez a szerep, tökéletesen belakta a karaktert, remekül egyesült a játékában az európai kifinomultság és az arab szenvedély. Nem csoda, hogy korának szexszimbóluma volt, még mai szemmel nézve is veszélyesen vonzó a  (jól megírt és stílusosan eljátszott) személyisége. Agnes Ayres méltó játszótárs volt, Adolph Menjou-nak és Walter Longnak voltak szép pillanatai.

Érdekesség, hogy a film folytatásában, A sejk fiában egy magyar színésznő, Bánky Vilma játszotta a női főszerepet és ez volt Rudolph Valentino utolsó szerepe, nem sokkal később egy betegségben hunyt el (máig tisztázatlan körülmények között), a halála nagyon megrázta a közönséget. A legendája azonban fennmaradt, és ebben a filmben bárki csekkolhatja, hogy nem érdemtelenül.

8/10

A sejk teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab oldalán