Ha a Netflix mutat be egy szériát, arra most már önkéntelenül is felkapja az ember a fejét, akármiről is legyen szó. A népszerű VoD-platform egyelőre nem tud hibázni, és sorra gyártja a sikeres, de ami még fontosabb, kritikailag is sikeres szériákat. Pablo Escobar története sem fogott meg eredetileg például (ráadásul volt nem is olyan régen egy nem túl sikeres filmes feldolgozása már), ugyanakkor a Netflix-plecsni rajta hangzott olyan jól, hogy adtam neki egy esélyt. Bőven megérte, ugyanis az eddigiek alapján a Narcosból az év egyik legjobb sorozata lehet.
Voltak tehát kétségeim afelől, hogy mit lehet kihozni a világ egyik leghírhedtebb drogbárója történetéből (hiszen az igaz történetek mozgóképpé változtatása mindig döcögős), ráadásul elég sok gengszterfilm motívumait kölcsönzi ez a téma. Azonban a végeredményt elnézve a Narcos alkotói még egy darab kőből is sikersorozatot készítenének, ugyanis itt a hangsúly nem annyira a témán és a középpontba állított történeten van, hanem a megvalósításon. Érdemes például megfigyelni, Pablo Escobar első jelenete milyen tökéletes karakterábrázolást mutat be néhány percben és annak ellenére, hogy sejtjük, mire fog kifutni, a legkevésbé sem papírszagú az egész jelenet felépítése. (Ugyanakkor szerintem Wagner Moura nem a legmegfelelőbb ember egy notórius drogbáró eljátszására.) A Brancato-Bernard-Miro trió azonban nemcsak ebben remekel, hanem például azt is remekül oldják meg, hogy főhősünk, Ryan Murphy az epizód jelentős hányadában egy testetlen narrátor - mégsem beszéltetik túl, nem a szövegeire helyezik a hangsúlyt, ugyanakkor gondoskodnak arról, hogy a létfontosságú információk átadása kellően frappáns mederben történjen.
Mindehhez pedig José Padilha bombasztikus visszatérése társul, aki a színtelen-szagtalan Robotzsaru-remake után újra régi önmagát és az Elit halálosztók filmeket idézi. Utóbbiakat nemcsak a téma miatt, hanem mert a Narcos is ugyanazzal a nyers brutalitással, szókimondó stílussal rendelkezik, mint a rendező filmjei, mindezt pedig egy kézikamera látszólag végtelenített, pazar táncává alakított fényképezéssel bemutatva. Ilyen és ehhez hasonlóan egyszerű eszközökből ugyanakkor sok helyen már-már mozivászonra illő vizualitás születik Padilha kezéből, illetve a sorozatokra egyre inkább jellemző greenscreenes megoldások helyett az eredeti helyszínek használata is segít elhitetni, hogy itt valami egészen nagyszabású projektet láthatunk.
A legnagyobb bravúr azonban az, hogy a Narcos egy rengeteg száraz adattal tarkított, nagy időugrásokkal tarkított bevezetésben úgy fűzi egybe 2-3 szereplő történetét, hogy abból egyszer sem lesz unalmas krónika. Egyrészt a fent említett példához hasonlóan a forgatókönyv mindig megtalálja a megfelelő megoldásokat, hogy a lehető legkevesebb időbe sűrítsen bele mindent (főleg, ha már a narráció is rendelkezésére áll ehhez), másrészt az ebből kialakuló hatalmas jelenetsorokat szinte egyetlen, hatalmas montázsba fűzi össze. Nagyon kevés olyan pontja van a pilot sztorijának, ahol hosszabban elidőzne, viszont a minket érő új impulzusok sorának és a forgatókönyv töménységének hála lélektelen darálás helyett egy iszonyatosan intenzív információáradat részévé válhatunk.
Ez a krónikaszerű megközelítés ugyan a pilot végére kezd elfáradni, ugyanakkor remekül mutatja azt, hogy egy ilyen alig filmszerű formátumból is mennyire lebilincselő élményt tudott kihozni ez az alkotógárda. Bár gondolom teljesen más jelleget fog innentől kezdve ölteni a sorozat, biztos vagyok benne, hogy a Narcos ezekkel a kihívásokkal is olyan jól fog megküzdeni, mint a nyitány nehézségeivel.
A Narcos teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
