Hányszor álmodozunk arról, hogy egy lakatlan szigetre költözünk életünk párjával, és elfelejtjük a világ zaját, ugye? Arra viszont nem szoktunk gondolni, hogy a romantika ködén túl egy ilyen helyzetben mennyire erősen szembesülünk saját magunkkal és a kedvessel, és lehet, hogy ez a kép nem lesz olyan festői, mint álmainkban. Nem, ilyen mélységekig nem jut el ez a bájos film, arra viszont tökéletesen alkalmas, hogy egy borús napon egy kis fényt csempésszen az életünkbe. Gyermekkorom egyik nagy kedvence volt ez az idén 35 éves alkotás, ezért félve néztem újra, és bár már egyáltalán nem  varázsolt el annyira, mint egykoron, még mindig bele tudtam feledkezni a két ártatlan ifjú lélek felnőtté válásának történetébe, amely egy romantikus mázba csomagolt kőkemény párkapcsolati dráma is lehetne, ha komolyan venné magát a film. De szerencsére nem teszi, így felhőtlenül lehet szórakozni ezen a szépen fényképezett, de egy kissé üres alkotáson.

Tűz üt ki azon a hajón, ahol két gyermek, Richard és Emmeline utazik. Egy nem túl bizalomgerjesztő tengeri medvével, Paddy-vel (Leo McKern) kerülnek egy csónakba, és úgy alakul, hogy mindhárman egy lakatlan szigeten kötnek ki. Berendezkednek, azonban Paddy hamarosan elhalálozik, így a két kisgyerek magára marad. Az évek telnek, felnőnek, felfedezik önmagukat és a egymást, gyerekük is születik, azonban az idill nem tarthat örökké..

Hatalmas botrányt okozott anno a film, hiszen a női főszereplő, Brooke Shields erősen kiskorú volt még a forgatás idején, és ehhez képest igen sok merész jelenetben volt látható, nem egyszer anyaszült meztelenül. Aztán a siker mindent felülírt, ugyanis a nézőknek nagyon bejött ez a kedves kis film, amely nem kívánta megváltani a világot, mindössze egy romantikus szösszenetet vetettek filmvászonra az alkotók, amelynek köszönhetően mindenki újra átélhette az első szerelem csodáját, illetve a férfi-nő kapcsolat mindennapi buktatóit. Nem kicsit volt hatásvadász az alkotás, de stílusosan volt az, úgyhogy egy időre el is hittük, hogy ez a történet akár meg is történhetett, és teljes szívünkből drukkoltunk a kedves párnak (akik pontosan olyanok voltak, mint mi a tinédzseréveinkben) és andalodtunk el a romantikus jeleneteken.

A maga idejében nagyon merésznek számított a film (pl. a menstruációt nem nagyon szokták megjeleníteni egy történetben, még ha csak jelzésértékűen is),ma már csak jót mosolygunk az egykoron botrányosnak minősülő képsorokon. Felnőtt szemmel nézve már feltűnik, hogy a látvány hangyányit fontosabb, mint a jól felépített történet, a karakterek sem túlságosan kidolgozottak, nem egészen világos, mi volt a szándékuk az alkotóknak a filmmel, amelynek eseményei így össze-vissza kanyarognak, az egységes rendező elv nem mindig érhető tetten bennük. A befejezés talán lehetett volna kevésbé szirupos, de egyszer fel kell nőni, és szembe kell nézni a valósággal, nem élhetünk örökké a saját kis világunkban, legyen az bármilyen szép. Mégsem fest paradicsomi képet a szigetről a film, hiszen hiába a gyönyörű környezet, a két fiatalnak meg kell tanulnia együtt élni, amely egyáltalán nem könnyű dolog, megvívják  a maguk harcait, amíg sikerül egy családot alkotniuk.

A kék lagúna nem több egy szépen fényképezett romantikus, vadregényes kalandfilmnél, mégis megtalálta az utat a nézők szívéhez. Nem bugyuta, inkább bájosan egyszerű, a giccs határán mozog, de mégsem lehet nem szeretni. A két fiatal távol a civilizált világtól felfedezi a legfontosabbat, az egymás iránti érzéseit, megható az ártatlanságuk, ennek az alkotásnak talán az az egyetlen titka, hogy őszintén irigyeljük a két főszereplő idilli életét. Főleg azért érdekes, hogy a letisztultságával tud hatni a film, mert a rendező előtte a Pomádét adta nekünk, ami műfaját és látványvilágát tekintve teljesen más, abban azonban ugyanaz, hogy egy szép szerelmet mesél el, amelyet mernek megélni a főszereplők. Mindkettőről szép emlékeket őrzünk, holott tudjuk, hogy maga a film nem renget meg eget-földet.

A főszereplők karrierjének hatalmas lökést adott a film, de egyikük sem tudott az A-lista közelében maradni. Brooke Shields elsősorban a magánéletével került fel a lapok címoldalára, majd a tévében vert gyökeret, Christopher Atkins figyelemreméltó tehetséggel tette tönkre ígéretesen induló pályáját a filmiparban, Richard maradt élete szerepe. Leo McKern megbízhatóan hozta a kötelezőt.

Nem meglepő módon az operatőrt Oscar-díjra jelölték, Christopher Atkins-t pedig Golden Globe-ra, vagyis a szakma is elismerte a filmet, nemcsak a közönség. Randal Kleiser nem éppen örökbecsű alkotást tett le az asztalra, a főszereplők sem a színészi tehetségükkel, hanem a szépségükkel és a fiatalságukkal hódítottak, mégis felejthetetlen ez a film, egyszer mindenképpen ajánlott a megtekintése (lehetőleg szinkronnal, Kováts Adél és Rékasi Károly szenzációsan jó benne!).

7/10

A kék lagúna teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.