Lisbeth Salander nélkül unalmasabb lenne a világ. Az utóbbi évek legerősebb női karaktere előbb a könyvek, majd a filmek szerelmeseit hódította meg. A svéd író, Stieg Larsson művei sikerét nem érte meg: első regénye, a
A tetovált lány (Män som hatar kvinnor) címmel 2005-ben, kilenc hónappal halála után jelent meg, és azonnal sikert aratott. Folytatása, a
A lány, aki a tűzzel játszik (Flickan som lekte med elden) 2006-ban szintén rendkívül népszerűnek bizonyult. Regényeit nyolc nyelvre fordították le. 2007-ben jelent meg harmadik és egyben utolsó befejezett regénye, a
A Kártyavár összedől (Luftslottet som sprängdes). Larsson eredetileg tíz kötetet tervezett főszereplői, Mikael Blomkvist és Lisbeth Salander szereplésével. A három megjelent kötetet
Millennium-trilógia összefoglaló néven emlegetik.
Mivel tetszett
az amerikai film, természetesen elolvastam a könyveket is, és összességében meglepően jól szórakoztam rajtuk, pedig nekem nem igazán szoktak bejönni a manapság annyira divatos skandináv alkotások a műfajban. Az első rész szerintem simán zseniális, a másodikban a brutalitás maradt (erőszak erőszak hátán, sokkolóan naturális leírásokkal), ezért gyengébb idegzetűeknek nem való, de ha ezen túl tudunk lépni, akkor egy jól felépített krimihez lesz szerencsénk. Ezúttal megismerhetjük Salander emberi oldalát, egyre rokonszenvesebb lesz (azért ezt ahhoz képest kell érteni, amit az első rész után gondoltunk róla...), sőt egyre coolabb. Mikor a 150 centijével és a 40 kilójával egy szál magában beszól két egyáltalán nem szelíd motorosnak, akiket azért küldtek, hogy megöljék őt, majd eltángálja őket, hát azért az nem semmi..A könyv nagy hátránya viszont az, hogy túl sok mindent akar elmondani, a sok leírásban valahol elvész a sodró lendület, ami az első részben megvolt. A könyv eleje és a vége nagyon jól van megírva, de a közepe nagyon vontatott. Borzasztó a skandináv nihil: mindenki alkoholista, senkinek sincs rendben az élete, a boldogság nyomokban sem található meg, depresszió, szorongás, brutalitás mindenütt. Lehangoló.
A második könyvnek úgy volt vége, hogy a családi dumcsiparti hangyányit elfajult Salanderéknél: Lisbethet a kedves bátyja elevenen elásta, az apukája fejbe lőtte, minek örömére Lisbeth egy baltával átrendezte apuka arcberendezését, a bátyját pedig Blomkvist vonta ki a forgalomból egy időre. Nos, a kórházban sikerül egymás mellett lévő szobában elhelyezni a nagy nehezen megmentett apát és lányát. Szép kis alapszitu. A nagy családi leszámolás azonban elmarad, ugyanis közbeszól a titkosszolgálat. Apuka ugyanis kém volt, és nagyon kínos lenne, ha ez kiderülne, ezért el kell tüntetni a nyomokat. A szálak nagyon magas kormányzati lépcsőfokokhoz vezetnek, de Blomkvist oknyomozó riporterként már szagot fogott,,
Szóval Lisbeth ahelyett, hogy nyugodtan lábadozhatna, belekerül egy szép kis hatalmi játszma kellős közepébe, a titkosszolgálat, a kormányzat és a média egyaránt rá vadászik. Egyetlen emberben bízhat: Blomkvistban. Egyikük sem egy beijedős fajta, ezért felveszik a kesztyűt, és összedöntik a kártyavárat.
Elvileg ennek a könyvnek kellett volna lennie a legizgalmasabbnak a trilógiában, azonban sajnos azt kell mondanom, hogy ez lett a leggyengébb. Akkora a szintkülönbség az előző könyvhöz képest, hogy biztos vagyok benne, ezt a könyvet már nem Stieg Larsson írta teljes egészében. Nyoma sincs benne a sistergő izgalomnak, a gondosan felépített cselekménynek, a kiszámíthatatlan fordulatoknak, és a nyers erőszak is igencsak matiné szinten jelenik meg benne.
A könyv tizedénél rájöttem, hogy mi lesz a vége, ezután már egyre inkább azt éreztem, hogy csak húzzák feleslegesen a történetet, mint a rétestésztát. A legfeltűnőbb az, hogy nagyon sok mellékszereplő jelenik meg, míg a két főszereplő, Lisbeth és Blomkvist igencsak háttérbe szorulnak, márpedig ugye elvileg róluk szól a könyv. A vége sajnos eléggé szimplára sikeredett, de ettől függetlenül egyszer érdemes rászánni az időt az elolvasására.
És Lisbeth Salander most végre visszatért, már ideje volt, nagyon kíváncsian vártam a nem hétköznapi hackerlány következő kalandját. Nagyon sok támadás érte a szerzőt, David Lagercrantz-ot, hogy elvállalta a könyv megírását, hiszen Larsson halála után folytatta a történetet, ráadásul nem az író hátrahagyott jegyzetei alapján, hanem saját változatát vetette papírra. Őszintén mondom, nem vártam semmit a könyvtől, csak kíváncsi voltam, és összességében nem csalódtam, tisztes iparosmunkához volt szerencsém, jól szórakoztam rajta, le sem tudtam tenni, de a zsenialitás sajnos hiányzott belőle.
A trilógiára jellemző brutalitás szinte teljes egészében hiányzik belőle, erősen megszelídített változatát kapjuk a Lisbeth Salander-től megszokott kalandoknak. profin, jól szerkesztve, nem unatkozunk, akadnak benne érdekes fordulatok, de nem lépünk túl a komfortzónán. Biztosra ment az író, nem volt méltatlan Larsson-hoz, de nem is érte el az ő írásainak színvonalát. Nem szenvedünk hiányt izgalomban, jól fel van építve a regény, a két főszereplő, Lisbeth és Blomkvist karaktere továbbra is kellően erős maradt, és még az ikertestvér is felbukkant, mindezzel együtt azonban nem érzi az olvasó, hogy széttépné a lelkét a könyv, szórakoztat, de nem vág földhöz. Márpedig egy tetovált lány - történettől ezt várnánk.
Sajnos eléggé kiszámítható a történet, viszont jó stílusban és gördülékenyen van megírva, bár én egyetlen percig sem aggódtam Salanderért, miközben az előző könyvekről ez nem mondható el. A vége viszont sajnos nagyon szirupos lett, kár érte, és nem sikerült a két testvér közötti végtelen gyűlöletet igazán jól érzékeltetni, a szép testvér a nyomába sem ér apukának, nem igazán lettem a kíváncsi a kettejük közötti végső leszámolásra, amely természetesen már a következő könyvre maradt. Amit nem biztos, hogy el fogok olvasni, mert szerintem a langyos középszer nem méltó Lisbeth-hez.
Egyszer mindenképpen érdemes elolvasni a könyvet, de túl sokat ne várjunk tőle.
7/10
