Az esetek többségében nagyon rossz ómennek számít, ha egy színész a kamera másik oldalára áll. Ryan Gosling vagy éppen James Franco rövid úton eljutott oda, hogy még a legvérmesebb gyűlölőik is inkább néznék színészi munkásságukat, mint rendezői teljesítményeiket. De ami elsősorban elválasztja ezeket az embereket egy Clint Eastwoodtól vagy (friss példával) Russell Crowe-tól, hogy látványosan kompenzálni akarnak. Hiszen amíg Eastwoodnak színészi pályafutása után már nem volt mit bizonyítania, viszont a füvezős komédiák hőseként elhíresült Franconak, vagy éppen a mindenki által csak Amerika kapitányként ismert Chris Evansnek megfordulhat ilyesmi a fejében. Éppen ezért félve kezdtem bele utóbbi rendezői debütálásába, amely bár nem akar olyan álságosan művészi lenni, mint a színészfilmek többsége, látványosan ellenpontozni szeretné karrierjét Marvel-hősként.

Ugyanis a történet gyakorlatilag annyiból áll, hogy a rendező által alakított Nick a New York-i főpályaudvaron zenélgetve összeakad a lopás áldozatául esett Brooke-kal (Alice Eve), és miután utóbbi elszalasztotta az utolsó vonatot, Nick gálánsan felajánlja, hogy segít neki hazajutni. Azonban nem teljesen jóindulatból teszi ezt, ugyanis aznap este egy fontos, de félelmetes dolgot kellene megtennie, ez pedig egy jó kifogás az elodázására. Így pedig ketten nekivágnak a New York-i éjszakának, közben pedig akaratlanul is felszínre kerülnek életük meghatározó problémái.

Ha ez eddig túlságosan emlékeztetne valakit Richard Linklater híres Mielőtt-trilógiájának első felvonására, alapvetően igaza van, olyan apróságokat leszámítva, hogy a helyszín New York, hőseink kevésbé önszántukból kerülnek egymás mellé, és nem feltétlenül a romantikus vonal van benne kihangsúlyozva. A forgatókönyv is egy kicsit konvencionálisabb eszközökkel dolgozik annál, hogy csak egymás mellé tenne két embert, és igyekszik megoldandó feladatokat, belső konlfiktusokat adni nekik, amellyel értelmesen és céltudatosan ki lehet tölteni másfél órányi beszélgetést.

A film legnagyobb problémája is ebben rejlik, ugyanis a cselekmény mozgató összes bonyodalom borzasztóan körülményes és erőltetett, a szkript legtöbb energiája gyakorlatilag arra megy el, hogy megindokolja, miért kénytelen ez a két ember összezárva maradni és miért nem tudják olyan egyszerűen megoldani életük problémáit. Ez jórészt a párbeszédekbe is átszűrődik, amelyek szintén kénytelenek ezt az erőszakkal irányított történvezetést kiszolgálni, habár az mindenképpen pozitívum, hogy így egy határozott koncepció mentén lehet felfűzni őket. Azonban ami igazán lényeges, hogy Evans és Eve még a legklisésebb szövegeket is teljes átéléssel és hitelességgel adja elő, az arcukra fókuszáló kameránál többre pedig nincs is szüksége ennek a filmnek. (Azt leszámítva, hogy jobb lett volna, ha ezt a bizonyos kamerát nem rángatják állandóan.) Chris Evans, a színész tehát megmenti Chris Evanst, a rendezőt.

Hozzáteszem, még így sem sikerült eljutni olyan magasságokba, mint Linklater klasszikusa, mert végső soron a Before We Go sem tesz többet, mint egy egymás mellé pakol két (nem is feltétlenül eredeti) karakterdrámát, minden más sallangot pedig lenyeseget róluk. Azonban az vitathatatlan, hogy mindezt egy megnyerő atmoszféra és két remek alakítás kíséri, úgyhogy ha már nem kifejezetten fontos, legalább kellemes filmről beszélhetünk.

7/10

A Before We Go teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán