Paul Schrader neve nem tartozik a legeslegnagyobbak közé a filmvilágban, annak ellenére, hogy olyan Scorsese-klasszikusokat jegyez forgatókönyvíróként, mint a Taxisofőr, Dühöngő bika és Krisztus utolsó megkísértése. És azt kell mondanom, hogy a Kisvárosi gyilkosságnak is jót tett volna, ha saját maga helyett az olasz származású direktorra bízza, habár teljesen nyilvánvaló az is, hogy Scorsese közelébe nem ment volna ennek a filmnek. 

A magyar forgalmazó részéről eleve kissé nagyvonalú volt ezt a címet adni a műnek annak fényében, hogy a gyilkosság az utolsó dolog, amivel ez a krimi foglalkozik. Ehelyett itt van nekünk Wade (Nick Nolte), aki egy havas kisváros zsaruja félállásban, második munkájaként pedig a városka kiskirályának hókotróit vezeti. Idejét pedig két dolog tölti ki: lánya felügyeleti jogáért küzd (pontosabban nagyon sokat beszél arról, hogy küzdeni fog érte), illetve erőszakos édesapjával kapcsolatos gyerekkori emlékein rágódik. Közben pedig meghal valaki, amelynek kapcsán Wade gyorsan meggyőzi magát, hogy gyilkosság történt.

A "Kisvárosi szappanopera" cím sokkal találóbb lett volna, ugyanis a fentieknek megfelelően a film nagy részében más sem történik, mint hogy Wade különböző emberekkel találkozik és ezekről a témákról tépi velük a száját. Természetesen nem azt akarom állítani, hogy a filmnek jót tett volna, ha ténylegesen krimiként akar viselkedni, azonban ehelyett szinte semmit nem tud nyújtani. A drámai mélységek kimerülnek abban, hogy Nick Nolte egy hisztis óvodásként verekszi át magát mindenkin, aki szembejön vele, majd a végén Willem Dafoe (aki egyébként többet narrál, mint amennyit a vásznon szerepel) szájbarágós szentenciáiból meghallgathatjuk, hogy miről is szóltak a látottak.

Amely egyébként egy tisztességes vállalás is lett volna, ha az alkotás nem ugyanazokat a köröket futva, időről időre egy teljesen felesleges bűnügyi szálat felvillantva adta volna elő ezt, hihetetlenül szappanoperai körítéssel. Ugyanis a legszörnyűbb Schrader teljesen inkompetens rendezői munkája: a hol túlbeszéltetett, hol félbehagyott jelenetek káosza, a nevetségesen túlgondolt és mesterkélt szövegek, és az őket egy iskolai színjátszókör szintjén előadó színészek egy hétköznap délutáni brazil sorozat szintjére butítják vissza a filmet. És sajnos a produkció annyira bele van merülve saját fontosságába, hogy ezzel a szemmel nézve különösen is visszás, hogy Zs-kategóriás filmeket idéző dulakodások és látványosan csak a végszavaktól kezdve színészkedő szereplők kísérik az élményt. (Ezek után megdöbbent, hogy színészi fronton egy-egy Oscar-győzelem és -jelölés volt az alkotás jutalma, de végül is arról az évről beszélünk, amikor a Szerelmes Shakespeare hét díjat gyűjtött be...)

Persze hiba lenne mindenért Schradert elővenni, elvégre egy könyvadaptációról van szó (ha esetleg ez valakinek nem tűnt fel abból, hogy egy kínosan hosszú és értelmetlen narráció fogad minket már az első percben), így nézve pedig nem sokat tehet arról, hogy a mű hangsúlyai hova kerülnek és történetmesélése milyen kereteket ölt. Ugyanakkor amit ehhez képest el lehetett rontani, azt ő megtette, ezek után pedig a legkevésbé sem lep meg, hogy az Oscar-díjas klasszikusoktól indulva ma már a The Canyons és a Nic Cage fémjelezte Dying Light szintű és jellegű daraboknál tart a pályafutása. Mert akármennyire is jó író volt, a rendezői szakma abszolút nem való neki.

3/10

A Kisvárosi gyilkosság teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán