Első írásom témájának mindjárt egy klasszikust választottam. Mégpedig a Dühöngő bikát (Raging Bull, 1980), Scorsese és De Niro egyik korai közös filmjét, melyben Bobby Jake LaMottát, a negyves-ötvenes évek híres boxolóját alakítja. Alakításáért bezsebelte második színészi Oscar-díját, a filmet pedig minden idők legjobb sportfilmjeként, vagy nemes egyszerűséggel minden idők egyik legjobb filmjeként tartják számon. Hogy miért? Fogalmam sincs, komolyan.

Nem arról van szó, hogy rossz film lenne a Dühöngő bika (bár ezt sem vetném el teljesen), sokkal inkább arról, hogy rettenetesen túlértékelt. Egy jól megcsinált film egy rossz emberről, akiről nem is biztos, hogy lehetne jó filmet készíteni. A filmben látható Jake LaMotta ugyanis nemhogy nem hős, de még antihősnek sem lehetne nevezni (az inkább John McClane vagy V). Ő inkább egy szerencsétlen ember. Szerencsétlen a szó pejoratív értelmében: tönkreteszi a karrierjét, a házasságát (egyébként házasságait: 2007-ig összesen hat alakalommal nősült), a testvérével való kapcsolatát és úgy általában az életét. Boxkarrierje befejeztével afféle haknizásba fog, kocsmákat igazgat, filmekben szerepel, sőt stand-up komikusként is kipróbálja magát. De ez már csak a hab a tortán.

De Niro-ra elvileg egy rossz szava nem lehetne az embernek, kigyúrta magát, hogy ő lehessen a karrierje csúcsán lévő LaMotta, majd meghízott, hogy ő lehessen a szétesett LaMotta. Még a röhejes maszkírozás sem ártott túl sokat az alakításnak. De mégis az tulajdonképpen ez az egyetlen baj az egésszel: Bobby túlságosan is akart, ki is csúszott a kezéből a karakter.

A legnagyobb hibát talán azzal követte el, hogy több fronton is versenyre akart kelni a legnagyobbal, Marlon Brandoval, illetve Terry Malloy-jal, Brando figurájával Elia Kazan „A rakparton” (On the Waterfront, 1954) című filmjéből. De Niro le akarta győzni Brandot és azt akarta, hogy LaMotta is legyőzze Malloy-t (még meg is idézte Malloy-t a tükör előtt állva). Mivel a nagy akarásnak általában nyögés a vége, De Niro is elbukta mindkét meccset és ez a filmen is nyomot hagyott. Igaz, még így is csak az ő alakítása az egyetlen felhozható érv a film mellett...
És azért Robert De Niro nem akárki; bocsássunk meg neki és térjünk rá a film többi hibájára. Például, hogy Martin Scorsese nem volt képes egy darab olyan boxolós jelenetet sem megkomponálni, ami ne a Rocky-ra emlékeztetne, holott ez lenne az egyik első számú elvárás vele szemben (ha már itt tartunk, a Viharsziget egy rövid jelenete egyébként azt is megmutta, hogy Scorsese mekkora kudarcot vallott volna, ha végül ő rendezi a Schindler listáját, merthogy erről komolyan volt szó annak idején), vagy bárkivel szemben, aki sportfilmet, pontosabban boxfilmet készít; még akkor is, ha a Dühöngő bika nem elsősorban az ökölvívásról szól . A párbeszédek is csapongóak, néhol értelmetlenek; akárcsak maga a történet is, tele vagyunk össze nem illő jelenetekkel és idióta montázsokkal (eggyel legalábbis mindenképp).

És szerintem alapjáraton hülyeség egy olyan főhősről filmet csinálni, akinek egy darab pozitív jellemvonása sincsen (mellesleg a történet többi szereplője sem érdemelne saját filmet, pontosan ezen okból kifolyólag). Kiváltképp, ha egy igaz történetet akarunk eladni. És ezzel ugye a nagy kedvencet, a jellemfejlődést is kivetjünk a képletből.

Összességében tehát a filmben semmi érdekes nincs. Jake LaMottat egy felszínes baromnak ábrázolja, akiben semmi szerethető nincs. Azt gondolja az ember a film alapján, hogy ha a játékidőre (két óra) összezárnák LaMottával egy szobába, akkor legalább egy verést biztosan kapna. Hogy miért? Mert ő (legalábbis Scorsese és minden bizonnyal az adaptált biográfia írója, maga Jake LaMotta szerint is) ilyen. Pedig ez szinte biztosan nem igaz, ilyen ember ugyanis nincs, vagy legalábbis nagyon kevés.