Kevés karizmatikusabb, szerzőibb alkotó létezik a filmvilágban, mint Woody Allen. Róla különösebben még sosem beszéltem, úgyhogy ezt a kis bevezetőt kihasználom arra, hogy elmondjam, hogy nem vagyok egy kifejezetten nagy WA-rajongó. Nem is láttam túl sok filmjét, és igazán rossz munkájával még nem is találkoztam, de maga az Allen-varázs sosem ért el engem. Allen hihetetlenül nagy gondolkodó, az életünk rezdüléseiről rendkívül releváns meglátásai vannak. Ilyen szemlélettel pedig nagyon kevesen rendelkeznek, ennek ellenére sosem éreztem, hogy átszakadt volna az a bizonyos gát köztem és Allen között. Talán nem véletlen, hogy egy kevésbé ismert munkájával találtam meg szinte teljes mértékben a közös nevezőt.
Ceciliának (Mia Farrow) nincs könnyű élete, ahogy a legtöbb embernek sem volt a '30-as években. Rengeteget dolgozik, mert a férje egy megbízhatatlan alkoholista, ám időnként a főhősnő is megenged magának némi esti kikapcsolódást a helyi moziban. Az egyik műszak után úgy dönt, hogy az újonnan műsorra tűzött "Kairó bíbor rózsája" című filmet fogja megnézni. Végül a mű világa annyira magával ragadja a fiatal nőt, hogy újra és újra jegyet vált a vetítésekre, egészen addig, amíg a film egyik sármos mellékszereplője (Jeff Daniels) nemes egyszerűséggel kilép a vászonból a való életbe, innentől pedig a két szereplő sorsa szorosan összefonódik, talán jobban is, mint ahogy azt szerették volna...
A film nézése közben folyton az volt az érzésem, hogy végre látom azt az igazi Allen-i esszenciát, ami miatt annyian imádják a komikus direktort. A történet nem túl bonyolult, mégis lenyűgözött, hogy mennyi mindent sikerült belőle kihozni. Egy remek korrajz a Kairó bíbor rózsája, amiben fény derül arra, hogy egy időben mit jelentett Amerikának, és az embereknek a mozizás élménye. Ezen felül a cselekmény valami hihetetlenül pörgős. Kicsit az elején lehet nehezen ráhangolódni a filmre, amikor megismerjük a főhősnő életét, és megkapjuk a mozis bejátszásokat. Ám abban a pillanatban, ahogy Jeff Daniels fiktív filmbéli karaktere - igen, meta-áthallásokban egyáltalán nem gyenge a film - kilép a való életben, olyan erővel kapja fel Woody Allen a figyelmemet, mint egy tornádó. Remek poénok záporoznak, és összességében is elmondható, hogy egy igazán megmosolyogtató, szívmelengető darab ez az idén 30 éves alkotás.
A színészek közti kémia egészen kiváló. Érződik Allen színészvezetési profizmusa, különösen a Farrow-Daniels páros gyakorolt egymásra különösen hatékony szimbiózist. Szimpatikusak a karakterek, és ami még ennél is jobb, hogy abszolút van létjogosultságuk. Nem egydimenziósak, lehet nekik szurkolni, és kellően viccesek is. Ám ami mindent felülmúl az a rengeteg utalás, és filmvilágra való kikacsintás. Nagyon erős húzás volt, hogy Jeff Daniels fiktív karaktere csak a filmbéli világokat és kliséket ismeri, amik, mint tudjuk, sokszor eltérnek a valóságtól. Ebből számos nagyon eredeti geg adódik, amit sikerült is maradéktalanul kiaknázni. A bájos Hollywood-kritika ellenére nem szabad elfelejteni, hogy alapvetően ez egy nehéz sorsú nő kalandjáról szól, aki kétségbeesésében teljesen beleéli magát egy mozifilm világába, és szerintem hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy hasonló még sosem történt velünk.
Allen viszont nagyon okosan tartja a komikusabb, kifinomult humorra hajazó hangvételt a felesleges drámázás helyett. Igazi film a filmben élmény, egy szerethető alkotás mesél nekünk a mozi imádatáról. Végig megmaradt egy felhőtlen, önfeledt hangulatú filmnek. Ha a kezdő percek összeszedettebbek lettek volna, akkor a maximális pontszámot is kiosztanám a Kairó bíbor rózsájának, de így is nagyon erősen ajánlott kategória!
9/10
A Kairó bíbor rózsája teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
