NY124 (Darvas Tamás) kritikáját itt olvashatjátok

Abban az időben, amikor a hidegháborús felek részéről kizárólag az atomháborútól való rettegés töltötte fel az irodalmat és a filmművészetet, Japánban egy Hayao Miyazaki nevű rajzfilmes előállt egy azóta is meghatározó vízióval, amelynek középpontjába a természet pusztulását helyezte. A Nauszika ilyen szempontból jócskán megelőzte a korát, noha alkotója még nem egy érett művet tett le vele az asztalra.

A rendező láthatóan nem a művében kialakuló narratívát tartotta elsődlegesnek, ami meglehetősen zavarba ejtő abban az egy órában, amíg végül rátalál egy nyomvonalra, amely mentén felépítheti a történetet. De ez nem jelenti azt, hogy eddig a pontig mindössze egy helyben járást kapnánk, Miyazaki ugyanis nagy elánnal veti bele magát a film világának és mitológiájának ecsetelésébe, amely abszolút meghálálja magát, tekintve, hogy alapvetően ezen van a fókusz. A kreatív posztapokaliptikus természeti erőket és politikai játszmákat lebontva ugyanis az alkotás tulajdonképpen egy egyszerű, de hatásos példabeszéd ember és természet kapcsolatáról.

Miyazaki metaforáit ugyanakkor hol lenyűgözően költőinek, hol pedig szemkiszúróan didaktikusnak érezni (hogy egy kicsit ellentmondjak saját első bekezdésemnek, utaláskén itt is kötelező elem az atombomba...), azonban folyton emlékeztetnem kellett magam, hogy alapvetően egy gyerekfilmet nézek. Amelyben például teljesen normális lehet, hogy a szereplők szövegeinek fele durván kibeszél a vászonról, vagy a Kiválasztott-motívum felülírhatja a karakterfejlődések szükségességét. Az pedig árulkodó, hogy ilyeneket mindig külön az eszembe kellett vésnem, a Nauszika ugyanis egyáltalán nem egyértelmű ezen a téren: míg szimbolizmusa és üzenetei kellően egyszerűek ahhoz, hogy a kisebbek is megértsék (és itt azért még mindig egy 10+-os korosztályra kell gondolni), vizuális megoldásai és sötét atmoszférája sokkal távolabb helyezi egy szokványos animációtól.

A mű pedig ennek a kettősségnek a határán egyensúlyozik, hol azt éreztetve, hogy egy kifinomult és minden oldal igényeit figyelembe vevő elbeszélésmóddal dolgozik, hol pedig azt, hogy mindenkinek meg szeretne felelni, de igazán senkinek sem sikerül. Részben eredhet ez a történetmesélés darabosságából is, amely egymással hangulatukban, intenzitásukban nagyon nagy kontrasztot mutató jeleneteket rendez sorba, sokszor éppen a metafora kiteljesítésének érdekében.

Ezzel pedig a produkció ugyan eléri a célját, de messze nem sallangmentesen, és olyan elsöprő erővel, mint például (ha már környezet/természetvédelem) a Wall-E. Miyazaki ugyanakkor egy nagyon egyedi, és ilyen szempontból mindenképpen klasszikusnak mondható művel ajándékozott meg minket, amelynek üzenete tulajdonképpen még a mai napig is érvényes.

7/10

A Nauszika - A szél harcosai teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán