Akármi is legyen az ember véleménye róla, az tagadhatatlan, hogy Nicholas Sparks neve meghatározóvá vált a filmvilágban (is). Először azzal, hogy romantikus regényeinek adaptációi hihetetlen sikereket arattak, majd azzal, hogy (elsősorban a férfiak) ezeket a darabokat nevezték ki a párkapcsolatokat megkeserítő giccses hazugságmesékké. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban a Szerelmünk lapjai képében egy meglehetősen ártatlan és ártalmatlan történet jött velem szembe - igaz, én már a kezdetektől nem tudtam komolyan venni.

Elsősorban például annak köszönhetően, hogy Sparks gyakorlatilag szégyentelenül merít a viktoriánus lányregényekből, így ennek a műnek is az a hihetetlenül aktuális fő konfliktusa, hogy a szülők megpróbálják megakadályozni szerelmeseink, Noah és Allie (Ryan Gosling és Rachel McAdams) egymásra találását. Nem mondom, hogy nem lehetnek a társadalmi különbségekből fakadó feszültségek mozgatórugói egy történetnek, de mai szemmel nézve kissé már unalmas hatezredszerre is végigülni az ezen való szenvedést. Sparks ugyanis azon kívül, hogy visszanyúl egészen klasszikus romantikus toposzokhoz, gyakorlatilag nem tesz semmit, története múltbeli része egy nagy adag lapos klisé, ráadásul a középrész nem szól semmi másról, mint két passzív karakter gyötrődéséről. Az e köré épített másik idősík pedig ugyan belevihetne valami eredetiséget, de többet árt a műnek, mint használ.

A Szerelmünk lapjai ugyanis tipikusan az a mű, amely arra használja a saját narrációját, hogy lelője a poénjait: azután hogy a játékidő felénél már a legértetlenebbek számára is kiderül a nagy fordulat, alapvetően már semmi kérdés nem marad annak kapcsán, hogy Noah és Allie összejönnek-e végül, ezzel pedig az eleve nem túl izgalmas sztori maradék erejét is elveszti. Ráadásul maga a cselekmény kettébontása is súlyosan káros: a produkció lehetett volna egy megható történet az egykori szerelmük emlékéért küzdő Noahról, avagy egy klasszikus romantikus dráma két fiatalról, akik ellen összeesküdött a sors és a gonosz, sznob szülők, így viszont mindkettőből kapunk gyakorlatilag egy felet. Noah és Allie kapcsolatából alig látunk valamit ahhoz, hogy megtudjuk, mitől ilyen mindent átütő a szerelmük (a két órás filmnek szerintem még a felét sem töltik egyszerre a vásznon), a film pedig vagy néhány sietős montázzsal próbálja ezt egyértelműsíteni, vagy magától értetődőnek veszi.

Így nemcsak a narratíva, de karakterei is egyszerű és elnagyolt archetípusokból táplálkoznak, akiket minden igyekezetük ellenére sem tudtak az alkotók élettel megtölteni. A színészek közül McAdams még viszonylag jól veszi ezt az akadályt, de Gosling rengetegszer elveszetten és idegenül mozog a vásznon, kollégáik pedig csak az ügyesen eltalált castingnak köszönhetően tudnak kezdeni valamit magukkal. (Vicces is, hogy Kevin Connolly vagy Joan Allen az utolsó gesztusukig ugyanazt hozzák, mint összes többi szerepükben.)

Ugyanakkor nem éreztem, hogy ehhez képest az alkotás túlságosan is komolyan venné magát, nagy szavakkal és túlzó motívumokkal operálna, hanem tulajdonképpen csendesen elvan azon a szinten, amit a műfaj sablonjai megkövetelnek. Noah és Allie szerelme már csak azért sem mondható agyonidelizáltnak, mert alig látunk valamit belőle, és az is több, mint közhelyes, azaz a film tulajdonképpen saját életlensége miatt nem mondható giccsesnek és hatásvadásznak. Ez utóbbi önmagában pozitívum lenne, de az, hogy a Szerelmünk lapjai mindezt fantáziátlanságával és sekélyes karaktereivel érte el, már kevésbé.

6/10

A Szerelmünk lapjai teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán