Általában egy franchise esetében az első darab szokott kultikus lenni, a Mad Max azonban kivétel. Ennek az az egyszerű oka, hogy a második részt mutatták be először Amerikában, így jutott el az ausztrálok nagy dobása a szélesebb közönséghez, ez hozta meg az alkotóknak az igazi világsikert. A rendező és a főszereplő előtt megnyíltak Hollywood kapui, ezzel a lehetőséggel Mel Gibson élt is, George Miller azonban nem futotta be azt a pályát, amelyre a tehetsége predesztinálta volna. Ne legyünk igazságtalanok, nem rendezett rossz filmeket a későbbiekben sem, de ő arra született, hogy nekünk adja Mad Max-et. Mielőtt Tom Hardyból szupersztárt csinálna a Miller által életre hívott figura, ideje volt újrázni a gyerekkori nagy kedvencet, ami nem okozott csalódást, kiváló szórakozást nyújt még mindig ez a posztapokaliptikus látomás.

Miután Mad Max (Mel Gibson) elveszítette a családját, bevette magát a sivatagba, ahol csak a teste élt, a lelke már régen kiégett. Egy  szomorúan embertelen világban vegetál az egykori zsaru, aki nem törődik már senkivel, Aztán egy nap rátalál egy táborra, ahol  a legnagyobb kincset, nagy mennyiségű üzemanyagot őriznek még el nem állatiasodott emberek. Azonban nem csak ő akad rájuk, hanem a sivatag ura, Humungus (Kjell Nilsson), aki bandájával körülveszi a szerencsétleneket, akikre a szinte biztos halál vár. Max eredetileg csak azért segít nekik, hogy üzemanyagot kapjon, de a dolgok úgy alakulnak, hogy személyes ügy lesz számára a megmenekülésük...

A hangulata nagyon egyedi ennek a filmnek, a sivatagban a túlélésért küzdő halandók, akik közül a rosszak már szinte teljesen elvesztették emberi mivoltukat, csapnak össze a reményt képviselő jókkal. A bevezetés zseniális, végignézhetjük és - hallgathatjuk, hogyan pusztítjuk el saját civilizációnkat, és ítéltetünk egy állati életmódra. Kocazöld vagyok, de még én is komolyan megriadtam azon, hova vezetnek a tetteink, és mit lehetne tenni ennek a borzalmas jövőképnek az elkerülése érdekében. Vagyis nagyon nyomott hangulatba tudunk kerülni ettől az alkotástól, és éppen ez a legzseniálisabb benne, hogy nemcsak szórakoztat, hanem el is gondolkodtat, dacára annak, hogy alapvetően egy akciófilmről van szó. Na persze rengeteget tesz hozzá az érzelmi hatáshoz a mára már legendává lett V8-as Interceptor (amelyhez csak a Delorean , KITT és persze Vinék verdái érhetnek fel), a sivatagban száguldozó csotrogányok, a teljesen elborult kinézetű banda (a vezetőjüknek pl. még az arcát sem látjuk, egy nem túl bizalomgerjesztő álarc takarja a film egésze alatt), na és persze Mel Gibson és az ő sármja, valamint puskája. 

Igazából a klasszikus westernfilmek momentumait ültette át George Miller egy posztapokaliptikus környezetbe, talált ki egy kiváló képi megjelenítést, írt jó karaktereket, és ezzel szépen be is vonult a filmtörténelembe. Az első részből átmentette az autós üldözéseket, a feszültséget, a jól felépített történetet, na és persze a főszereplőt és verdáját. Ugyanakkor a rosszak szerepe jelentősen megnőtt, látszik, hogy ezúttal pénz is volt a kreatív ötletek megvalósításához, vagyis minden adott volt a sikerhez. Az übercool képek nagyon is komoly mondanivalót hordoznak: egy katasztrófa utáni világnak nincsenek nyertesei, ebben a törpe létben nagyon nehéz olyan értékeket találni, amelyek miatt még érdemes küzdeni. Max teljesen kiégett lelke nagyon nehezen kap lángra, csak szeretett kutyájának és autójának pusztulása képes felébreszteni abból az érzelmi kómából, amelyben addig élt. Ismét végigkövethetünk egy jól vezetett jellemfejlődést nála, ugyanúgy, mint az első részben, csak ez egy fokkal látványosabb és egyetemesebb mélységű a változás.

Nemcsak Mad Max karaktere lett jól eltalálva, Humungus éppen azért tud olyan félelmetes lenni, mert arctalan. Nem gonosz alapvetően, de ő a sivatag ura, és hatalma érdekében nem lehet irgalmas senkivel. Célja a túlélés, egy másik korban talán nagy vezető lehetett volna, de ebben az állatias világban ő sem élhet olyan erkölcsi értékek szerint, amelyek talán még nagyon mélyen megvannak benne. A jók vezetője elég sablonos, és jellemző, hogy az a két szereplő a legmaradandóbb a filmből - Max-en kívül természetesen - , akinek szinte nincs is szövege: a kisfiú és a teljesen punk kinézetű Wez. Brian May zenéje szintén rengeteget tett hozzá a történethez.

Mel Gibson annak idején teljesen véletlenül kapta meg Mad Max szerepét (a Goose szerepét később megkapó színész barátját kísérte csak el a meghallgatásra, és erősen leamortizált állapotban leledzett), ehhez képest már az első részben is kiváló alakítást nyújtott, a második felvonásra pedig teljes mértékben belakta a karaktert. Bruce Spence emlékezetes perceket szerzett nekünk, akárcsak Kjell Nilsson és Vernon Wells. 

George Miller a Mad Max-trilógia legjobbját álmodta vászonra ebben a filmben, amely nem véletlenül került nagyon hamar kultikus státuszba. Egy nagyon szomorú jövőképet vázolt fel, a végkövetkeztetése azonban az, hogy igenis van remény, még ebben az embertelen világnak is megvannak a maguk hősei, akik nem saját magukkal törődnek elsősorban, hanem másokkal, és kockára is teszik az életüket, ha kell. Na és persze nagyon jól nyomják a gázpedált és kezelik a puskát, és az sem árt, ha úgy néznek ki, mint Mel Gibson.

Minden idők egyik legjobb posztapkaliptikus filmje, amelyből az akció és az érzelem sem hiányzik!

9/10

A Mad Max 2. - Az országúti harcos teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán