A filmet a Titanic Filmfesztivál keretében volt lehetőségem megtekinteni.

Bele sem gondolunk, mennyit számít a perspektíva a mozgóképek esetében. Bizonyos alkotások (ld. Holtodiglan) látványosan játszanak vele, az olyan alkotók, mint Gareth Edwards kevésbé észrevehetően, de hasonlóan tudatosan alapoznak rá, és általánosságban is elmondatjuk, hogy meg tud határozni egy filmet, milyen nézőpontból indul ki. Nem véletlenül lett felvállaltan is az idei Titanic filmfesztivál egyik fő vonása a női nézőpont, a szóban forgó koreai dráma azonban nem csak ezzel tűnik ki a szürkeségből, hanem azzal, ahogyan szereplői perspektíváit használja. Pontosabban amilyen rosszul.

Egy gazdag, városi nő (Yoon Da-kyung) érkezik egy egykor szebb napokat is látott farmra, ahol egy fiatal lány (Ahn Ji-hye) él édesanyjával (Kil Hae-yeon). A szituáció nem is lehetne furcsább, de hamar kiderül, hogy a titokzatos idegen valójában a várandós lány születendő gyermekét szeretne örökbefogadni, és megvannak a saját okai arra, hogy a terhesség egész idejét kénytelen a családdal tölteni. Ez a néhány hónap viszont hamar konfliktusokkal terhelt kálváriává válik mindenki számára.

Rosszul érzem magam amiatt, hogy egyáltalán ennyit elárultam a történetről, ugyanis a Helyedbe lép hatásmechanizmusának leglényegesebb alkotóeleme, hogy egyből az események közepébe csap, a szereplők múltját és az egész szituáció hátterét viszont csak fokozatosan bontja ki. És amint ez megtörtént, egyre inkább elfogy a mondanivaló, a forgatókönyv gyakorlatilag megfutotta az összes kört, amivel a szereplőket árnyalni tudta, így marad a lassú és céltalan csordogálás a történet számára. (Ezen pedig a vékony, de következetes karakterdrámák sem tudnak sokat javítani.)

Erre ráadásul rásegít a független és európai filmes körökből jól ismert technika, amikor minden szigorúan egy statikus beállításból igyekszik a rendező felvenni. De amíg az olyan filmek, mint a Lavina és a Heli ezt értelmes koncepcióként, bámulatos jeleneteket alkotva használták fel ezt a technikát, a Helyedbe lépnél mintha csak lusta lett volna a stáb, és egy-két kivételtől eltekintve csak vizuálisan tönkreteszi a produkciót a stílus állandó erőltetése. De Albert Shin nemcsak a kamera nézőpontját nem tudja jól használni, hanem szereplőiét sem.

Eleinte szokatlan, hogy ezt a szituációt abból a szereplőnek (az örökbefogadó anyának) a szemszögéből fogja meg, akiéből a legkevésbé lenne várható. Azonban ahogy a cselekmény kezd elfáradni, a rendező éles váltással áthelyezi a hangsúlyt a várandós lányra, majd legvégül édesanyjára, ami még akár jól is elsülhetne, ha rendesen elő lenne készítve. A rendező azonban nem akarja feladni műve linearitását, így a többi szereplő bevezetése és újabb karakterívek kirajzolása helyett gyakorlatilag tényleg csak annyi történik, hogy egy másik perspektívába helyezi egyre langyosabbá váló cselekményét. Ennek pedig egyenes ági következménye, hogy a kötődés pontok és az alkotás mélysége drámai gyorsasággal veszik el, a finálé drámaisága ellenére is érdektelen maszatolássá változtatva a filmet.

Ezek után kénytelen vagyok azt hinni, hogy Shin véletlenül tenyerelt bele olyan elemekbe, amelyek alapvetően akár minőségi mozivá is tehetették volna alkotását, ugyanis sok elemében fájdalmasan óriási hibákat követ el a Helyedbe lép. A koreai filmesektől hozzászoktunk már a felemás alkotásokhoz, de ebben a műben túlságosan is dominálnak a negatívumok ahhoz, hogy egyáltalán közéjük sorolhassam.

5,5/10

A Helyedbe lép teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán