Szeptemberben két mexikói produkció is érkezik a mozikba, méghozzá két olyan darab, amely nagy sikerrel járta meg a 2013-as cannes-i filmfesztivált. És mint ahogy ez Cannes-ra az utóbbi időben eléggé jellemző, teljesen érdemtelenül.
Heli
A Heli bár a first world guilt-filmek alapvetéseiből indul ki (gyerekeket küld szembe a könyörtelen mexikói drogkartellekkel), azonban nagyon messze áll a giccstől. A mű már-már egészen rideg természetességgel veszi tudomásul a kínzásokat, a korrupt rendőröket és az egy kiló kokainért bárkit lelövő gengsztereket. De amennyire erénye ez a visszafogottság, annyira hátránya is. Amat Escalante rendező statikus vágatlan jelenetei ugyan technikailag bravúrosak, történetmesélési szempontból viszont egyáltalán nem indokoltak: jellemzően ezek pakolják a legtöbb üresjáratot az alkotásba, miközben a színészek sem képesek arra, hogy a hosszú snittek alatt végig átéléssel hozzák a szerepüket. A Heliben tehát a szereplők tragédiája helyett inkább a nehézkes és a folyamatosan leálló-beinduló cselekmény lesz emlékezetes, de ha valaki ezzel meg tud küzdeni, akkor egy kifejezetten jó filmet láthat, gyönyörű fényképezéssel.
Az ígéret földje / La jaula de oro
Itt még csak üresjáratok sem emlegethetek, ugyanis ennek az alkotásnak gyakorlatilag nincs is cselekménye: a sztori 4 tinédzser útját ábrázolja Guatemalától egészen az Egyesült Államokig, azonban hangulatfestő vágóképeken és néhány deus ex machinával bedobott fordulóponton kívül semmit nem tartalmaz. Az alkotás legjobb jelenetét pont azért tudom így kiemelni, mert az volt az első, ahol szereplőink nem csak sodródtak az eseményekkel, vagy éppen műkonfliktusokon rágódtak, hanem ténylegesen cselekedtek is valamit. De persze erre nem is volt szüksége a készítőknek, hiszen a Helivel ellentétben ez a mű tényleg a harmadik világbeli emberek sajnáltatásának iskolapéldája: hőseinkkel gyakorlatilag minden baj megtörténik, ami Guatemalától az amerikai határig megtörténhet egy utazóval. Sajnos ez viszont kevés egy filmhez, és elég kegyetlen ítélet Az ígéret földje felett, hogy ugyanezt a történetet az egyébként nem túl acélos Sin Nombre is jobban mesélte el.
