A filmet a Titanic Filmfesztivál keretében volt lehetőségem megtekinteni.

A fesztiváloknak mindig is megvoltak azok a kedvencei, amelyek kapcsán az egyszeri néző soha nem értette, hogy mit és milyen mélységeket lehet szeretni, értékelni bennük. Általában egy nyúlfarknyi sztorit húznak szét minimum másfél órára, majd rátalálnak egy nagy igazságra, amelynek hallatán mindenki csak elismerően tud hümmögni. A Kukoricaszigetre speciel a fentiek közül szinte mind igaz, mégsem lehet azt állítani róla, hogy egy öncélú és élvezhetetlen mű lenne.

A grúz és abház területeket elválasztó folyón az áradás hordaléka minden tavasszal kis szigeteket hoz létre. Ezeknek a talaja annyira termékeny, hogy a környékbeli gazdálkodók egész nyárra kiköltöznek ide, hogy ezeken a talpalatnyi földeken termeljenek kukoricát. Köztük an főhősünk (Ilyas Samushia) is, aki lányunokáját (Mariam Buturishvili) is magával hozza segítségképpen. Az elkövetkezendő hónapok során pedig ketten meg kell, hogy küzdejenek a természet leküzdhetetlen erőivel, valamint a folyamatos grúz-abház határvillongások hozadékával is.

Aki belevág ebbe a filmbe, készüljön fel arra, hogy a Kukoricasziget az a típusú mű, ami fél óráig kizárólag arról szól, hogy valaki épít egy házat. De hiába tudom, hogy most kéne elkezdenem a szokásos mantrámat arról, hogy mi a fenéért forgatnak egyesek 100 perces filmeket annak ötödére elegendő alapanyagból, ennek a produkciónak remekül áll a saját stílusa. A környezet, a szereplők természetessége, a szótlanságból eredően hangsúlyt kapó apró gesztusok, vagy éppen Ragályi Elemér magával ragadó fényképezése mind-mind egy elbűvölő minimalizmusba épülnek bele, amely a sziget mikrokozmoszába zárva annak ellenére is működik, hogy alapvetően csak rengeteg egymás után fűzött életképet látunk. A rendező George Ovasvili érti, hogy mit akar mutatni, még ha ez lényegileg nem is olyan sok.

Utólag kellett viszont rájönnöm, hogy az alkotásban nem is a mozgalmasság hiánya zavar igazán (és éppen ezért nem tudom rokonítani a hasonló stílusú darabokkal), hanem mondanivaló túlságos egyszerűsége. Amikor az idő előrehaladtával egyre kétségbeesettebben (és egyre reménytelenebbül) kívántam, hogy végre történjen valami szignifikáns a vásznon, valójában azt szerettem volna, ha nem éppen egy olyan konklúzióban végződik a Kukoricasziget, mint amire az első percektől fogva számítani lehetett. Csakúgy, mint tavaly a Leviatán, ez a mű is egy ősi toposzt fog meg, hogy alapvetően ne adjon semmi lényegeset hozzá - így pedig hőseink mindennapjait is sokkal fárasztóbb nézni.

Örülök, hogy moziban néztem ezt a filmet, mert egyébként valószínűleg a felénél (vagy már sokkal korábban) kinyomtam volna, pedig utólag visszatekintve ez nem feltétlenül lett volna igazságos ítélet. Ennek megfelelően úgy tudom ajánlani a Kukoricaszigetet, hogy érdemes több esélyt is adni neki, noha átütő erejű élményt és nagyszabású gondolatokat valószínűleg így sem fog senki találni benne.

6/10

A Kukoricasziget teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán