Nagy bada-bumm volt a mozikban a 90-es években ez a film, amelyben a francia stílus elegyedik az amerikai blockbusterrel, a sci-fi az akcióval, Jean-Paul Gaultier szállította Bruce Willis-nek az akkoriban számára kötelező kelléknek számító véres trikót. A multikulti alkotógárda egy utánozhatatlan stílusú alkotást hozott össze, amely semmit sem vesztett az egyedi bájából, ma is ugyanolyan betegre tudja magát nevetni rajta a néző, mint a bemutatója idején, és el tudja dobni az agyát az eszement rucikon és látványvilágon. Megunhatatlan!

Egy gyilkos fegyver közeledik a Föld felé, amely maga a megtestesült Gonosz, és az a célja, hogy elpusztítson mindent. Az egyetlen megoldás a helyzetre egy felsőbbrendű intelligencia, az Ötödik elem, aki azért született, hogy védje az életet. A számításokba kis hiba csúszik, így fordulhatott elő az, hogy egy nem hétköznapi ruhaszerűségben lévő lány landol igencsak bombasztikusan Korben Dallas (Bruce Willis) taxijában. A férfiről kiderül, hogy egykoron katona volt, úgyhogy új megbízást kap egykori főnökétől: semmi különös, csak meg kell mentenie a világot...

Luc Besson  és Bruce Willis neve a 90-es években garancia volt a sikerre, ketten együtt pedig lehengerlőek tudtak lenni a filmvásznon. A francia rendező hozta az egyedi látványvilágot, a francia stílust, mindannyiunk kedvenc zsaruja pedig hozta saját magát, és ez elég volt ahhoz, hogy ha nem is írtak filmtörténelmet, de olyan szórakoztató alkotást üssenek össze, amely máig nem veszített semmit a coolság faktorból. A rendező nem volt szívbajos, tökéletesen szélsőséges karaktereket eresztett egymásnak, totálisan elszállt képeken csodálhattuk a jövőbeli New Yorkot, és akkor Dallas anyjáról még egyetlen szót sem ejtettem.

A konfliktushelyzet nincs agyonbonyolítva: van a Rossz és van a Jó, viszont éppen ezért tudott nagyon ütni a szöveg és az erősen túltolt design. Mégsem lett nevetséges az összhatás, kiválóan kiegészítették egymást a látvány és a hallvány, nem akarta megváltani a világot a film (csak a története szerint), pusztán szórakoztatni akart, és ez tökéletesen sikerült neki. Mégis van egy földöntúlian szép jelenet, amikor a díva énekel,  ez egy másik dimenzióba emeli a filmet, pontosan bemutatja, hogyan tud az eklektikus stílus összeállni egységes egésszé. És éppen ezért tud működni Besson agyament látomása: a csiricsáré külső összességében tartalmas belsőt takar, az utolsó képkockákig fenn tudja tartani az érdeklődést a film. 

Luc Besson eszméletlenül jó forgatókönyvet ütött össze (kéretik szinkronnal nézni a filmet, Geszti Péter fényévekkel jobb, mint az eredeti, Dörner György pedig csuklóból hozza Willis-t!), poénözön zúdul a nézőkre, Bruce tárgyalási stílusa utánozhatatlan, a vágás zseniális (az énekjelenetet tanítani kellene!). A karakterek tudatosan lettek eltúlozva, pont azért, hogy a helyzet és jellemkomikumok teljesen ki legyenek aknázva. Korben Dallas John McClane jövőbeli klónja, Leeloo valóban egy másik világból csöppent ide, hihetetlenül érthetetlen nyelvezettel, Zorg übergonosz, pedig ő ugyebár csak egy algonosz, az elnök (aki egyébként fekete, ami a 90-es években még poén volt) kellően államférfi, Ruby kellően idegbeteg médiamunkás. de Dallas anyukája nálam mindent visz. Ebben a filmben egyszerűen minden összejött, úgy jó, ahogy van! Zöld?

Bruce Willis tökéletes választás volt a főszerepre, a rá jellemző sármmal rúgta szét a rosszfiúk hátsó felét. Milla Jovovich élete szerepét játszhatta el ebben a filmben, Gary Oldman szokásához híven zseniálisan volt ördögien gonosz. Chris Tucker szájkaratéban vert mindenkit, Ian Holm láthatóan jól érezte magát ebben a filmben, na és ne felejtsük el Brion James-t sem, az ő fizimiskája felejthetetlen.

Luc Besson fénykorában csodákra volt képes a moziban, ez a film pedig erősen toplistás a mára már sajnos erősen hanyatló tendenciát mutató életműben. Elengedte az amúgy elég színes fantáziáját, nem fogta vissza magát szövegügyben, kiválóan összerakta  a jeleneteket, úgy, hogy a poén maximálisan üssön, vagyis profin vitte filmre ezt az agyament őrületet, amelyet ezredjére sem lehet megunni, pl. az olyanok miatt mint: "Ön emberként van nyilvántartva? Nem, húsos fagyi vagyok.". Ennyi és nem több, de ez éppen elég ahhoz, hogy azonnal ott ragadjunk a tévé előtt, ha véletlenül belefutunk a filmbe, valamelyik adón. 

Egyedi látványvilágú, őrülten jó sci-fi akciófilm, kötelező darab!

9/10

(FilmBaráth)

----------------------------

Egyre inkább kétségem támad afelől, hogy Luc Bessonnak volt-e valaha is jó ízlése. Mert az mára már bebizonyosodott a Lucyhez hasonló darabokkal, hogy szeret egy kicsit többet gondolni magáról, mint amennyire képes, de jobban megfigyelve ez a túlvállalás már 1997-ben is benne volt a munkásságában. Mert akárhogy is nézem, Az ötödik elem is egy sokkal jobb film lehetne ha nem erőlködne ennyire hihetetlenül, hogy jó film legyen.

Besson ambíciója előtt mindenképpen emelem a kalapomat, hiszen kevesen mertek volna bevállalni egy akció-vígjátékba ágyazott űroperát, akkori árakon nem is kis költségvetéssel, a produkción viszont egy cseppet sem látszik, hogy kompromisszumokat akarna kötni. (Tegyük hozzá, a 90-es években még melyik blockbuster akart?) A film világa tele van kreatív vizuális megoldásokkal, ötletes designokkal és díszletekkel, a rendező pedig mindezt egy nagyon jellegzetes hangulatba csomagolja.

Amely aztán tökéletes ívet leírva jut el a szellemességtől a fájdalmas mesterkéltségig: döbbenten tapasztaltam, hogy nyitójelenet még tökéletes érzékkel keveri a kissé infantilis, de ott még bájosnak érződő humort a sci-fi elemekkel, és később is jól működnek a nem túl érett, de éppen ezért kifejezetten hatásos poénok. Azonban az idő előrehaladtával ezek közé egyre több fantáziátlan és bárgyú rajzfilmes megoldás kerül, a játékidő második felére pedig már egyre inkább az látszik, hogy Besson még tovább akarta hajszolni az addigi lendületet - csak hogy addigra ehhez már nem volt elég kraft a filmben.

Ugyanis Az ötödik elem egy nagyon kényes egyensúllyal bűvészkedik, és amint nem ülnek a poénok, nem szórakoztatnak a szereplők interakciói, a sík egyszerű cselekményre és a papírvékony karakterekre aligha lehet számítani, hogy lekötik majd a figyelmünket. A rendező a nagyágyúk behozásával még tud valamit menteni a képen (a tűzharc vagy a díva éneke - a közbevágott verekedés fájdalmasan rossz koreográfiája ellenére is - kifejezetten szórakoztató pillanatai a finálénak), azonban az egészet végigpofázó Chris Tucker egy személyben tökéletesen testesíti meg, milyen az, amikor valaki már túl sokat akar markolni, és nem sikerül neki. Besson sikeresen írt egy élő, két lábon járó, a lehető legerőszakosabban a képünkbe tolt emlékeztetőt arra, hogy ő nagyon vicces szeretne lenni - de éppen ez az izzadságszagú igyekezet az, ami miatt Dallasénál is fájdalmasabb arckifejezéssel konstatáltam minden egyes alkalommal a jelenlétét.

Hozzáteszem, ez köszönhető annak a szomorú együttállásnak is, hogy egy borzasztó színész és borzasztó karakter egymásra találását láthatjuk, hiszen például Gary Oldman sikeresen meg tudja menteni Zorgot egy hasonló sorstól, Milla Jovovich pedig minden túljátszása sem rontja el Leelot. De alapvetően csak Bruce Willisen látni, hogy tényleg természetesen képes hozni a rá szabott szerepet.

Pedig Az ötödik elem egy kiváló film, amikor a természetesség árad belőle, de sajnos az idő előrehaladtával ezek egyre inkább csak pillanatnyi fellángolásai lesznek a műnek. Az aranyosból egyre inkább bugyutává váló humor, a végletekig karikírozott szereplők és szituációk egyre inkább azt jelzik, hogy Besson nem érzi a határvonalat szórakoztatás és erőszakos hatásvadászat között, filmje pedig végül pont azért nem igazán szerethető, mert túlságosan is meg akarja szerettetni magát - erre pedig mindig csak elutasítás a válasz.

6,5/10

(danialves)

Az ötödik elem teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán