Bruse kritikája itt olvasható.

Végre biztos lett, hogy lesz folytatás, Harrison Ford aláírta a szerződést, lesz egy jó rendező, Dennis Villeneuve, a forgatókönyvíró (Hampton Fancher) ugyanaz, Ridley Scott is a fedélzeten tartózkodik, ezúttal produceri minőségben, vagyis minden adott ahhoz, hogy a filmrajongók legnagyobb örömére folytatódjanak Rick Deckard kalandjai. Nem irigylem az alkotókat, nagyon össze kell kapniuk magukat, mert iszonyúan magasan van a léc, egy igazi kultfilmet kellene méltónak lenniük. Én személy szerint nem könnyen barátkoztam meg Ridley Scott mára már klasszikussá érett alkotásával, tizenéves koromban egy büdös szót sem értettem belőle, huszonévesen már időnként sejtettem, hogy miről akar szólni a film, de igazán csak harminc éves korom körül lettem a szerelmese. Régen láttam, ezért amikor olvastam a jó hírt a folytatásról, már indultam is, hogy előkerítsem VHS-en a filmet. Nem csalódtam, nem fogott rajta az idő, még mindig zseniális alkotásról van szó!

2019-ben járunk, a világ elég lepra hely lett, de még az embereknél is kilátástalanabb a replikánsok élete, akik voltaképpen rabszolgák. Fizikailag nem lehet megkülönböztetni őket az emberektől, de nincsenek érzelmeik és csak 4 évig élnek, aztán a programjuk szerint meghalnak. Néhányan közülük a tiltás ellenére a Földre jönnek, hogy megismerjék teremtőjüket. Rick Deckard-ot (Harrison Ford), az egykori szárnyas fejvadászt bízzák meg azzal, hogy semmisítse meg a replikánsokat. És a hajsza elkezdődik...

A film Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal című könyve alapján készült, amelyet azonban a rendező, Ridley Scott soha nem olvasott el, így alkotta meg azt a sajátos hangulatot, ami miatt annyian rajonganak az alkotásért. Bemutatása idején egyáltalán nem volt sikeres a film (ennek legfőbb oka valószínűleg az volt, a Ford-Scott kettőstől egy jóval akciódúsabb alkotást vártak a nézők, és hát nem könnyű ráhangolódni a filmre), azonban idővel eljutott a közönség szívéig, mára klasszikussá lett a saját műfajában.

Egy olyan jövőképet mutat be Scott, amelyben én biztosan nem szeretnék élni, mert teljesen embertelen, eltűnt szinte minden szépség és finomság a Földről, tökéletesen kilátástalan a mindennapi élet, ez inkább csak vegetálás, lepusztult környezetben az emberi lélek csak sírni tud egy olyan világ után, amelyben vannak színek, érzelmek és van miért és kiért élni. Igazából nem a cselekmény az, ami miatt letaglózó a film, a szöveget sem viszik túlzásba, akció sem túl sok akad benne, de éppen ezért rengeteg idő marad gondolkodni azon, amiről a szereplők beszélnek. Mert a replikánsok vezetője, Roy nagyon is fontos erkölcsi kérdéseket feszeget, tudni akarja, hogy ki ő, honnan jött és hová tart (akárcsak mi valahol legbelül, csak  a mindennapi rohanás közepette nem nagyon van időnk ilyen kínzó és kényelmetlen kérdéseket feltenni saját magunknak). Amikor Tyrell felvilágosítja arról, hogy a napjai meg vannak számolva, sorsa az elmúlás, nincs remény a túlélésre, dühében megöli teremtőjét. Végig kell néznie, ahogyan társai meghalnak, már csak ő marad, és Rick egy elhagyatott házban. És az utolsó félórában végignézhetjük a gyilkos hajszát, amelynek a vége véleményem szerint minden idők egyik legjobb jelenete: ahogyan Roy megbékül a sorsával, utolsó mozdulatával szabadon engedi a galambot, és ilyen mondatokat vág hozzánk, hogy eldobjuk tőle az agyunkat: "Érdekes élmény a rettegés, ugye? Ezt jelenti a rabszolgalét. Láttam, láttam sok olyat, amit ti emberek el se hinnétek. Lángban álló hadihajókat túl az Orion-csillagképen, láttam C-sugarakat csillogni a sötétben a Tannhauser kapu mellett. Ezek a csodás pillanatok eltűnnek az időben, akár a könnyek az esőben... Ideje meghalni."

Valójában egy jövőbe helyezett Frankenstein-történetet mesél el Scott, aki a neo-noir egyik gyöngyszemét alkotta meg a filmmel, köszönhetően a rendkívül egyedi látványvilágnak (az a gésa a hatalmas képernyőn gondolom nem csak az én retinámba égett bele), Vangelis fantasztikus zenéjének, na és a színészi alakításoknak. Ez a posztapokaliptikus sci-fi nem könnyen emészthető darab, mégis, már a kezdés is nagyon erős, végig fenn tudja tartani az érdeklődést, a vége pedig simán zseniális. Habár Rick a főszereplő, mégsem ő a legerősebb karakter a történetben, Roy sokkal karizmatikusabb figura nála, ő az, aki a válaszokat keresi a kérdéseire, a fejvadásznak ugyan vannak kétségei (nem viseli túl jól, hogy tökéletesen embernek látszó lényeket kell kiiktatnia), de alapvetően a munkáját végzi, akkor kezd mélyebben belebonyolódni a történetbe, amikor beleszeret Rachel-be, aki tőle tudja meg, hogy valójában ő is replikáns. De valójában az emberek is replikánsok, nem? Hiszen mi is tudjuk, hogy véges idő adatott meg nekünk porhüvelyünkben, és nekünk is most kell összegyűjteni az élményeket, amelyek lehet, hogy velünk együtt múlnak el az időben...Mondom én, hogy nagyon jókat lehet filozofálni ezen a filmen, amelyet kb. 5-10 évente érdemes megnézni, és figyeljük meg, mindig másként fogunk reagálni az egyetemes mondanivalójára, attól függően, hogy hol tartunk a saját kis életünkben.

Harrison Ford eszköztelen játéka nagyon jót tett a filmnek, és bár ő volt a sztár, mégis ellopták előle a show-t, Rutger Hauer élete szerepében brillírozik. Daryl Hannah szép volt, de a színészi játékban sem volt hiba, az ő extravaganciáját tökéletesen kiegyensúlyozta Sean Young elegáns visszafogottsága. Edward James Olmos, William Sanderson, Brion James és Joe Turkel egyaránt kiváló alakítást nyújtott.

Ridley Scott rendezői pályafutása igencsak ingadozó, de mivel ő adta nekünk az Alient, ezt a kiváló filmet, na és jelen sorok írójának hatalmas kedvencét, a Gladiátort, ezért minden ballépés meg van bocsátva (legalábbis részemről biztosan). A Szárnyas fejvadász megosztó film, van, aki imádja, van, aki nem szereti, de az mindenképpen kijelenthető, hogy minden idők egyik legjobb sci-fije, amelynek egyik legnagyobb erénye az operatőri munka.

Látványos, elgondolkodtató film, kötelező darab!

10/10

(FilmBaráth)

-------------

Nehéz lenne egyértelműen megmondani, hogy melyik alkotás a nosztalgiasznobizmus Szent Grálja, több film is méltó esélyes erre a címre, de a Szárnyas fejvadász elsőségét valószínűleg kevesen vitatnák. Lehet, hogy azért tűnik csak ez így, mert a folytatás kapcsán most hirtelen mindenki lehetőséget kapott a teátrális felháborodásra, de alapvetően hirtelenjében kevesebb túlértékelt filmet tudnék mondani ennél.

Pedig reménykeltően indul a film: Philip K. Dick high concept tudományos fantasztikuma, valamint a 30 év távlatából is bámulatos látványvilág kezdettől fogva le tudott nyűgözni, és még azt sem bántam, hogy egy-egy átvezető jelenet alatt nyugodtan ki lehetne menni kávézni, anélkül, hogy bármiről is lemaradnék. Az effektek, a díszletek szinte az összes kortárs mű nagyságrendjét meghaladják, de szerencsére nem támaszkodtak rájuk túl nagy mértékben az alkotók, így a technika öregedésével sem veszít sokat a produkció. Az összképet pedig Jordan Cronenwerth fényképezése koronázza meg, aki annyira remekül játszik a fényekkel, hogy még az egyszerű belső terekből is jellegzetes helyszíneket varázsol.

Éppen ezért okozott számomra hatalmas csalódást, amikor a forgatókönyv hirtelen elkapta erről a vibráló, misztikus és érdekes környezetről a fókuszát. A mű kb. 45. percétől kezdve sem történetileg, sem vizuálisan nem kapunk többet a Szárnyas fejvadász világáról, ehelyett inkább a szkript elkezd masszívan dolgozni a szálak bonyolításán. A probléma csak annyi, hogy a szerzők a többi Dick-adaptációhoz hasonlóan mintha itt is egy novellából dolgoztak volna, ugyanis a játékidő második fele már arról árulkodik, hogy sehogyan sem sikerült egy egész estés darabbá kerekíteni az alapanyagot. (Pedig a regényből azért lett volna mit átemelni...) Így marad a mondanivaló nélküli filmesek legjobb vészmegoldása, azaz rágjunk meg minden jelenetet jó alaposan, a legegyszerűbb mozzanatok is tartsanak legalább 5 percig, akinek pedig ez nem tetszik, azt majd a sznobok úgyis szépen elküldik Transformerst nézni. A végső "összecsapás" egyenesen kriminális ebből a szempontból, ugyanis csúcspont helyett nem elég, hogy a leglaposabb része lett az alkotásnak, de az addig remek Rutger Hauer ripacskodásba átforduló alakítása, valamint a talán kaszkadőr-, talán pénz-, talán ötlethiányból eredően kergetőzéssé és falmászássá silányított küzdelem kifejezetten nevetségessé is teszik.

A filmnek viszont az volt az óriási szerencséje, hogy egy olyan korba érkezett, amikor a filmvilágban a science fiction még éppen csak kezdett kiemelődni a közízlést meghatározók szemében a ponyva kategóriájából, és elfoglalni a helyét az értékesnek is tartott műfajok között. És nem is csodálom, hogy egy Alien után és két Star Wars között Philip K. Dick gondolatai még kiherélt formájukban is hihetetlen újszerűnek és magvasnak tűntek, de ha egy kicsit kiszélesítjük a látókört (akár csak a Dick-életmű későbbi adaptációiig), sokkal inkább tűnik a Szárnyas fejvadász allegóriája ismerősnek, érdektelennek és nem a legjobban kifejtettnek. Ebből a szempontból pedig kicsit visszafelé is sült el, hogy az alkotók mindent erre az egy lapra tettek fel, mert ha egyszer ilyen téren nem tudnak lenyűgözni, sokkal nehezebb megbocsátani a jellegtelen karaktereket és a túlságosan is céltudatos narratívát.

Akármennyire is igaz, nem szívesen sütném el megint azt a közhelyemet, hogy a később készült alkotások helyezték nagyon rossz perspektívába a Szárnyas fejvadászt, ugyanis ez csak a legkisebb baj vele. Dick könyvének hanyag átültetése, a hézagok lassú merengéssel történő befoltozása ugyanis akkor is megbocsáthatatlan lenne, ha a mű azóta is utolérhetetlen gondolatisággal rendelkezne. Ennek hiányában viszont csak egy folyamatosan egyre növekvő csalódásként tudtam értékelni ezt a két órát.

5/10

(danialves)

A Szárnyas fejvadász teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán