Mi a manó? Már tényleg ilyen régen nevetünk ezen a filmen? Pedig nincs benne semmilyen effekt, jó nők és pasik sem igazán, sőt, éppen a hétköznapiságával hódít. Na és persze az eszméletlen szövegével, amelyen egyszerűen nem fog az idő, ugyanúgy betegre nevettem rajta most is, mint sok évvel ezelőtt. Kellett még hozzá két zseniális színész, Walter Matthau és Jack Lemmon kettőse kiválóan működik, a film megtekintését pedig kizárólag szinkronnal ajánlom, már csak azért is, mert így vésődtek be a poénok még gyerekkorunkból (aki pedig még nem látta, legalább kap egy kis ízelőtőt abból, milyen is a minőségi magyarítás, igazi színészekkel). Kiváló vígjáték, megunhatatlan, nem lehet elégszer látni!

John Gustafson (Jack Lemmon) és Max Goldman (Walter Matthau) hosszú évtizedek óta a legjobb barátok, csak nagyon jól titkolják. Egykoron egy nő miatt vesztek össze, mára már csak megszokásból osztják egymás fejét. Azonban ezt az idillt egy napon teljesen felborítja az a tény, hogy a szomszédjukba költözik egy egyedülálló özvegy, Ariel (Ann-Margret). És elkezdődik a harc a nőért...

Magányosnak lenni nem jó dolog hosszú távon, fiatalon sem, hát még idős korban! John és Max hosszú évek óta egyedül élnek, a gyerekek felnőttek, a feleségüket eltemették, békés unalomban telnek a napjaik. Azért nem unatkoznak, nyugdíjas létükre kamasz hévvel törik egymás orra alá a borsot, eszementen imádják egymást utálni, a családjuk már belenyugodott abba, hogy ez már örök időre így marad. Aztán betoppan az életükbe Ariel, és rájönnek, hogy ők még élnek, és ez a tőlük teljesen eltérő habitusú nő fényt hoz (magukhoz képest) békésen csordogáló napjaikba. Megküzdenek érte, ahogyan azt kell, aztán a végére persze kiderül, hogy a barátságuk mindennél fontosabb, a happy end elmaradhatatlan, hiszen vígjátékról van szó, de addigra már annyit nevettünk a filmen, hogy egyáltalán nem bánjuk a kissé szirupos lezárást.

Meglepő módon a dráma sem hiányzik a történetből, de olyan jól sikerült eltalálni az arányokat, hogy egyetlen percre sem zavarja a felhőtlen szórakozást. Nagyon könnyű megkedvelni a két főszereplőt, lehet nekik szurkolni, hogy béküljenek már ki végre és legyen boldog a film vége. Ez megtörténik annak rendje és módja szerint, és persze a gyerekek is összejönnek a végére, nehogy már csak az ősök élete kerüljön sínre. Ki ne felejtsük John apját, aki 90 éves kora ellenére szexfüggő, kimondottan ordenáré stílusa van, de nagyon jól áll neki! Igazából a film a jól bevált panelekből építkezik: a kedves, jóravaló John és a meglehetősen pokróc modorú Max soha fel nem növő karakterének ellentétére épül, az egyediségét az adja, hogy nyugdíjasok a főszereplők. Valójában semmi különös nem történik a szereplőkkel, élik a mindennapi életüket, de ezt annyi bájjal és humorral teszik, hogy egyetlen pillanatra sem lehet unatkozni a történeten. Kár, hogy a végére egy kicsit elfogyott a szufla, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. Bár ma készülnének olyan vígjátékok, amelyek poénjait még sok év után is fejből idézzük, és azonnal mosolyra húzódik a szánk, ha meghalljuk őket!

A két főszereplőn kívül Ariel karakterét is jól kidolgozták az írók, pont annyira lett bájosan lökött a már szintén nem fiatal asszony, hogy érdekes volt a figura, de nem rugaszkodott el a valóságtól (mert lássuk be lányok, mi bizony ilyenek vagyunk, teljesen mindegy, hogy mennyi idősek vagyunk, sokszor még mi magunk sem értjük saját magunkat, de legalább nem unalmas velünk az élet!). Nagyon édes John és Ariel, dübörög az időskori romantika (hóangyal? na ugye, hogy annyira tetszett az ötlet, hogy muszáj volt kipróbálni!), a fiatalok nem kicsit szorulnak háttérbe mellettük, de az igazi főszál továbbra is a főszereplők közötti háború, amelyről természetesen azonnal kiderül, hogy valójában egy nagyon mély barátság, amikor komolyra fordulnak a dolgok. Alan Silvestri hozza a szokásos színvonalat a zene területén, az operatőri munka is teljesen rendben van.

Jack Lemmon és Walter Matthau jutalomjátéka a film, a két színész vérprofin komédiázza végig a történetet, és amikor kell, drámai mélységet is tudnak adni a karakternek. Ann - Margret méltó játszótárs, John apjának szerepében Burgess Meredith simán zseniális. Daryl Hannah és Kevin Pollack hozzák a kötelezőt, Ossie Davis-nek vannak szép pillanatai.

Donald Petrie élete lehetőségét kapta meg, amikor ilyen kiváló színészeket és ragyogó forgatókönyvet kapott a filmhez, nem is hagyta ki a ziccert, jól összerakta ezt a vígjátékot, amelyen nem fogott az idő, ma is ugyanúgy végignevetjük, mint egykoron. Biztosan mindenkinek van kedvenc jelenete (az én romantikus lelkemnek a brokkolis poén a legkedvesebb, na és John és Ariel első közös éjszakája), nincs ezen mit ragozni, szívünkbe zártuk ezt az aranyos filmet, amely biztosan felvidít bennünket ha depresszió közeli állapotba kerülünk.

Kiváló vígjáték, Jack Lemmon és Walter Matthau főszereplésével, kötelező darab!

9/10