Oldalakon keresztül írhatnék arról, milyen jellemző hibák és gyermekbetegségek kerülnek elő egy filmben, de ezeket egyen-egyenként lelkesen sorolom is vonatkozó kritikáimban. Nem meglepő tehát, ha időnként belefásul az ember kicsit, amikor ugyanaz a mesterkéltség, ügyetlenség vagy giccs jön vele szembe egy alkotásban. Ezért volt számomra hihetetlenül izgalmas ez a produkció, ugyanis a Love, Rosie annyira utánozhatatlanul van elrontva, hogy megmagyarázhatatlan módon elképesztő izgalmat és csodálatot tudott velem kiváltani ezzel.

Rosie (Lily Collins) és Alex (Sam Claflin) gyerekkoruk óta barátok, azonban felnőve ők sem tudják elkerülni, hogy barátságukból óhatatlanul is vonzalom alakuljon ki. És ahogyan az lenni szokott, ezt egyikük sem meri bevallani a másiknak, úgyhogy az idő folyamán egyre drasztikusabb lépéseket téve sodródnak távol egymástól. De ez sem jelenti azt, hogy eltűnne köztük a kötelék, így a következő 12 év során időről időre valamelyikük megpróbálja meghódítani a másikat - jellemzően a lehető legrosszabb pillanatokban.

Alapvetően semmi egyedi nincs ebben a produkcióban: gyakorlatilag az összes (nem túlzok, AZ ÖSSZES) klisét sorakoztatja fel, amit férfi-nő (nem)barátság kapcsán elkövettek már a romkomok univerzumában, a cselekmény fő csapása ebből kifolyólag nagyjából úgy foglalható össze, hogy amikor az egyik fél végre elszánja magát szerelmet vallani, addigra a másik gyorsan összejön egy undok seggfejjel/picsával. De ez esetben nem vádolnám az alkotókat azzal, hogy a világ összes hasonló témájú mozijából kimazsolázták a közös pontokat, sokkal inkább azt gyanítom, éppen hogy még csak egyet sem láttak ezek közül, annyira felfoghatatlanul bugyuta módon sikerült megvalósítani ezt a filmet. Leginkább azt tudom elképzelni, hogy a történet egy 10 perces brainstorming során áll össze, amikor mindenki bedobta, ami elsőre az eszébe jutott, majd aztán senki nem gondolt át semmit. Így fordulhat elő az, hogy a filmben az állandó csetelés és sms-ezés közé belefér egy levél vagy egy vezetékes telefon, természetesen csak azért, hogy mindkettő a rossz kezekbe kerüljön, mint ahogy főszereplőinknek is szuperidiótán kell viselkedniük hol a cselekmény előremozdítása, hol a komikus hatás kedvéért. Ezen felül pedig a világ leggyökerebb embereit kiválasztani párjuknak, hogy aztán egészen kényelmes módon (nehogy még ők legyenek a hibásak) elhagyhassák őket és összejöhessenek egymással.

De nem lenne igazam ezzel a brainstroming elmélettel, hiszen valójában Cecilia Ahern (aki egyébként mellesleg a P.S. I Love You szerzője) könyve áll emögött a borzalom mögött, de erre nem nehéz rájönni azok után, hogy néhány jelenetre akár ki is írhatták volna, hogy "EZ EGY ADAPTÁCIÓ!" Ugyanis iszonyatosan látszik, hogy bizonyos karaktereknek, motívumoknak, mozdulatoknak valaha, valahol volt hátterük, de mi ezekből csak a szellemességükből kiüresedett, mondvacsinált húzásokat és történéseket látjuk. Ezekből táplálkozik a szánalmasan infantilis humor is, amely légből kapott szituációkban igyekszik a lehető leghülyébb reakciót kihúzni a szereplőkből, akiket szerethetőség helyett inkább a retardáltság leng körbe. 

De ezt nem aposztrofálnám izzadságszagú erőlködésként, egyszerűen csak ennyire nem gondolta át ezt senki. Chirstian Ditter rendező pedig fogja ezt az őrült katyvaszt, és egy még elvetemültebb köntösbe öltözteti: folyamatosan rohanó oner-jei még Spielberget is szégyenben hagyják, a mozgalmas beállítások, az élénk színvilág pedig egy elképesztően harsány lüktetéssel gyömöszölik át a nézőt az összes marhaságon, ami elé kerül. Valójában ugyanis nem történik más, mint hogy a fent említett fárasztó vicceskedéssel összekötve lóhalálában végigugrálunk ennek a romkom-motívumnak az összes lényegesebb pontján, amelyek közül csak néhány van minimális igénnyel megkomponálva és eljátszatva az egyébként nagyon igyekvő Collins-Claflin párossal. Ez a néhány jó érzékkel eltalált pillanat és az eszméletlen pörgés pedig alkalmanként ki tudja verni a fejünkből, hogy egyébként egy fájdalmasan buta művel állunk szemben.

Nem is tudom igazán korrektül értékelni ezt a produkciót, mert legszívesebben azt mondanám, hogy egy értékelhetetlen hulladék, de olyan őszinte, ártatlan lelkesedéssel tud az lenni, amilyen ritka a filmvilágban. És ez belőlem valami olyan bizarr érdeklődést váltott ki, hogy nem menekültem ki a világból tőle az első adandó alkalommal. Úgyhogy továbbra is igaz, hogy nagy baj, ha a hülyeség szorgalommal párosul, de ennek ez esetben mégis volt valami hamisítatlan bája.

4/10