Manapság, amikor minden arrogáns kicsköcsög ifjú előadóművész rövid, de annál eseménytelenebb pályafutásáról évi legalább egy zenés dokumentumfilmet mutatnak be, felmerül a kérdés, hogy a tinilányok (szülei) pofátlan lehúzásán és a nyilvánvaló promóciós szempontokon kívül van-e bármilyen értelme is ennek a műfajnak. Ki gondolta volna, hogy ezt pont egy olyan alkotás mutatja meg, amelynek tárgya történetesen pontosan ugyanezen célcsoport kizsákmányolására jött létre bő 20 éve. A Backstreet Boys története viszont már annyival előrébb jár, hogy ők szembenéztek a napjaink feltörekvő sztárjait még javában gúzsba kötő mesterkéltséggel és megszerkesztettséggel, és ez a róluk szóló filmre is nagy hatással volt.
Kevin Richardson, Brian Littrell, Nick Carter, AJ McLean és Howie Dorough 1993-ban alapították meg a Backstreet Boyst, egész pontosan alapíttatta meg velük a mágnás Lou Perlman. A kétes ügyletei nyomán azóta már börtönbe került üzletember működése nyomán az ezredfordulóra a srácokból a világ legnépszerűbb bandája lett, rövid feloszlásuk óta azonban gyakorlatilag teljesen eltűntek a rivaldafényből. Ez viszont lehetőséget adott nekik arra, hogy a közönség és a lemezkiadók elvárásait levetkőzve végre önmaguk lehessenek, így az együttes 20. évfordulója, illetve új lemezük készítése alkalmából úgy döntöttek, betekintést engednek abba, valójában kik is ők.
És az az igazán meglepő, hogy ezt, úgy tűnik, komolyan is gondolták. Az még talán a kevésbé meghökkentő része a produkciónak, hogy a főszereplőit többet látjuk sírni, mint egy átlagos romantikus dráma esetében, de AJ drogfüggőségétől Brian szétesőben lévő hangján át egészen az ennek kapcsán kitört veszekedésig semmit nem kendőznek el, ez pedig hatalmas muníciót ad a filmnek. Ezeknek a pillanatoknak köszönhetően könnyű elhinni, hogy ezúttal nem egy körző-vonalzóval szerkesztett, egész estés kvázi-reklámfilmet látunk, erre pedig szükség is van, ugyanis ennek nyomait azért nagy vonalakban fel lehet fedezni.
A mű fő cselekményfélesége például egy kifejezetten repetitív és klisés múltidézésből áll, ahogy a bandatagok egyenként elviszik a többieket gyerekkori otthonukba/iskolájukba, esetleg első szereplésük archív felvételeivel megtámogatva, és hiába születnek remek pillanatok Ezen felül kapunk egy rövid gyorstalpalót a Backstreet Boys történetéből is (szerencsére a kevésbé ismert részletekre fókuszálva), miközben mintha az In a World Like This c. album "Így készült..." videóját is megpróbálták volna belepasszírozni a fentiekbe. Stephen Kijak rendező ugyan egészen kreatívan fűzi egybe az így kialakuló három, némiképp különálló narratívát, de minden igyekezete ellenére sem képes őket egybeforrasztani, és összességében a végeredmény bőven lehetett volna összeszedettebb és kerekebb.
De egy ilyen összképből valószínűleg pont a film esszenciája veszett volna el: azoknak a jeleneteknek a hatása, amikor a szereplők egyszerűen csak a stúdióban jammelnek, egymás torkának esnek, vagy éppen a régi időkről sztorizgatnak. Mert a Show 'Em What You're Made Of-ot tagadhatatlanul ezek a momentumok emelik a tucatnyi hasonló sztárról szóló tucatnyi hasonló zenés dokumentumfilm fölé - és teszik élvezhetővé azok számára is, akiknek a Backstreet Boys nem csak bugyinedvesítőként szolgál.
